Mesék a szoptatásról - tizenharmadik mese

Azt már gyerekként is tudtam, hogy a szomszéd kisfiú az öcsém tejtestvére volt és hogy előtte anyám mellettem is tudott egy másik babát is szoptatni, mert annyi teje volt. Ez a tudás valahogy magabiztossá tett, hogy nekem is lesz sok tejem, fogom tudni szoptatni a fiamat, aki 2015. májusában a 41. héten indítással, nagy dózisú oxitocin ellenére is eredménytelen 10 órás vajúdás után császárra született meg. A műtét után felöltöztetve megkaptam, mellre raktuk, de úgy emlékszem, mind a ketten elaludtunk a kimerítő nap után. Másnap sajgó hasi sebbel kínlódva kerestem a pózt, ami mindkettőnknek kényelmes lenne a szoptatáshoz, de csak nem sikerült úgy a szájába venni, hogy hosszabban bent tartsa, eredményesen szopjon. Az egyik ilyen kísérlet alkalmával a szobába belépő csecsemős nővér odalépett, ránk nézett, és közölte az „ítéletet”: lapos a mellbimbója, ezzel így nem fog menni. Hozasson be bimbóvédőt! Aztán jött a kórházi szoptatási tanácsadó, és ő is csak annyit mondott, hogy kicsi még a szája, hogy be tudja kapni az egész bimbóudvart. Egy hónap múlva, ha nagyobb és erősebb lesz, biztos jobban fog neki menni, addig meg fejjem az addigra már feszülő mellemből a tejet, nehogy elapadjon és azt adjam neki üvegből. Akkor és ott a kórházban nem is vontam kétségbe, hogy ezt nem így kéne. Rohantam a csecsemős nővérekhez és a kórházi fejőgéppel már fejtem is naponta többször. A gyönyörű sárga kolosztrumomat mindenki megdicsérte, és míg sok anya a tápszerért állt sorban a nővéreknél, én már akkor a hűtőbe be és ki hordtam a sárgás színű kincset. Minden szoptatásnál megpróbáltam mellből, de a keservesen bőgő gyerekkel a karomban mindig a teli üveghez nyúltam, amikor már nem akartam őt (és magamat) tovább kínozni. Ráadásul megmondták, hogy addig nem engednek haza a kórházból, míg a súlygörbéje el nem indul újra felfelé. Hiába volt 30-40 percig mellen, csak az üvegből fogyott el annyi mennyiség, amivel jóllakott és gyarapodni kezdett, az amúgy vasgyúró 57 cm-rel és 4.050 grammal született kisfiam. Az 5. napon egy neonatológus vette észre, hogy nagyon le van nőve a nyelve és fel kell vágni, amitől majd a szopása is hatékonyabb lesz. Bizakodtam.

Itthon elkezdődött a küzdelem, hogy elhagyjuk a bimbóvédőt és az üveget, és csak mellből tudjam őt táplálni, de a biztonság kedvéért a férjem a Sote-ről bérelt „ipari” fejőgépet, aminek a segítségével biztosítani tudtam azt, hogy ne kelljen tápszerhez nyúlni. Két hónap utána, aztán vettünk kicsi kézi gépet. És elindult egy nagy logisztikai, szinte már stratégiai játék. Váltogatva, de az egyik mellemet mindig készenlétben, tele tejjel tartottam, hogy abból igény szerint szoptathassak, a másikat meg fejtem, hogy ha nem sikerül, mindig legyen tartalék, amihez nyúlni lehet. Ami nem fogyott el, ment a fagyasztóba. Az egész napunk a szoptatási kísérlet, bőg a gyerek, bőgök én is, vajon mennyit evett mellből, mennyit melegítsek a hűtőből, mennyit fejjek, mennyit fagyasszak kérdések töltötték ki. És mindeközben ugyanabban a kórházban, ahol szültem búcsúztam a nagymamámtól. Anyám, anyósom sem éltek már. Két hét után a keresztanyám segítsége sem volt már szükséges, hogy a napi rutint megoldjuk. Makacsul hittem, hogy sikerülni fog elhagyni az üveget. És tényleg egyre javult az arány. Az egyes étkezések alkalmával már kb. fele-fele arányban evett először mellből bimbóvédővel, aztán ha nagyon nem ment és már őrjöngve sírt, jött az üveg. Eközben a nagyi állapota egyre romlott, feladta a küzdelmet, már csak búcsúzni jártunk be hozzá a kórházba. Csak találgatok, de azt hiszem a kisfiam érezte rajtam ezt a mérhetetlen nagy fájdalmat, és őrjöngve, üvöltve, sírva tolta el magától a mellemet mielőtt még a mellbimbó a szájába került volna. Már meg sem próbált szopni. Utáltam magam, hogy lefogom a gyereket és erőszakkal akarom a mellemet a szájába tenni, miközben a tej folyik végig a hasamon. Aztán ahogy a cumisüveg a szájába került és elkezdett enni, újra hálás szemmel nézett rám és nem sírt…. feladtam, nem erőltettem a mellemet a gyerekemre. Fejtem naponta háromszor, négyszer, sokszor, sokat. Gyűlt a fagyasztóban a készlet, mert közben kiderült, hogy tejadó sem lehetek, mert egy örökletes vérzsír anyagcserezavar miatt folyamatos szedett gyógyszer mellett nem lehet. A fáradtságtól és a tomboló hormonoktól sokszor úgy éreztem, hogy én nem vagyok más, csak egy fejőstehén, akiből csak spriccel az anyatej. A gyermekemnek pedig csak ez,  az üveges tej kell, nem is én. Kimozdulni se nagyon tudtunk itthonról, mert a fejőgép, hűtőszekrény, tejmelegítő háromszögéből, mint logisztikai központtól nem tudtunk eltávolodni. A hozzátáplálással javult kicsit a helyzet. Beállt a kereslet-kínálat, már nem fagyasztottam, de még mindig nem tudtunk reggel anélkül elindulni, hogy ne fejtem volna, este bármennyire is kimerült voltam, addig nem lehetett lefeküdni, amíg nem fejtem, és napközben is legalább egyszer kellett itthon. A külvilágnak ebből szinte semmit nem mutattam. Ha kérdezték: igen, van elég tejem, igen, a kisfiam anyatejes gyerek. Mert legbelül tudtam, hogy én rontottam el, hogy hagytam, hogy a cumizavar kialakuljon és nem keresetem időben szoptatási tanácsadót. A kisfiam szépen fejlődött, átaludta az éjszakát, kedves, kiegyensúlyozott gyerek volt. Én keveseknek mertem mutatni a kimerültségemet, de amúgy is, ez természetes egy kicsi baba mellett, mondták volna.  

Aztán amikor már mászott, kapaszkodva járt, egyre nehezebb volt megoldani a fejést, mert felmászott az ölembe, kitépte a kezemből a gépet, a járókában sem maradt meg. Akkorra mindent evett már és a napi kalória bevitelének csak töredékét fedezte az anyatej. 10 hónapos volt. Megbeszéltem a védőnővel, hogy hogyan állítom le szépen, lassan a fejést, hogy ne legyen mellgyulladásom. Bevallom, megkönnyebbültem, amikor befejeztük, kiürült a fagyasztó is és el lehetett mindent pakolni, ami a fejésre emlékeztet.

A férjem és a szűk család, néhány barát, aki tudta, hogy mi van a „kisfiam anyatejes, nem kap tápszert” mondat mögött, mindig nagyon támogatott, elmondták, hogy büszkék rám és időről-időre felvetették, hogy ha nem bírom, hagyjam abba, megadtam a fiamnak azt, amire szüksége van fizikailag és egy pihent anya is kellene neki. A férjem pedig a napi rutinban is segített, kimérte, melegített a tejet, mosogatott utána, sterilizált, stb. és féltett, akkor és most is, mert látja, hogy még 5 hónappal a befejezés után is ilyen nehéz erről írni. A nagy hormon hullámvasútnak is vége lett. Bár a melleim erősen megereszkedtek, de végre már nem fejnivaló tőgynek érezem őket. Ha fiamra gondolok, tudom, hogy megérte, de azt is, hogy nem lett volna muszáj ennyire nehéz utat választani.

Ebből a távolságból már tudom, hogy azonnal szakmai segítséget kellett volna kérnem és nem makacsul hajtogatni, hogy: „menni fog ez, adjunk még időt neki és addig is az én tejemet kapja, az én karjaim ölelik”. Utána pedig nem beletörődni azzal, hogy „innen már nincs visszaút, csak ki kell tartani még, amíg van tejem”. Tagadhatatlan, hogy voltak nagyon szép, megható, szívet melengető pillanataink, amikor egy-egy szoptatási kísérlett jobban sikerült, és épp ezért bízom benne, hogy egy kistestvérnél én is átélem majd a szoptatás boldogságát.