A szül(et)és élményéért

2016.nov.17.
Írta: renatalcsoport Szólj hozzá!

Korai fejlesztési lehetőségek Debrecenben és környékén

Írta: Fekete-Nagy Angéla - gyógypedagógus-gyógytornász 

Korai fejlesztésre azoknak a gyerekeknek van szükségük, akiknek fejlődése eltér a vele azonos korúakétól. A szakemberek a hátrányok leküzdésére egy tervszerűen felépített fejlesztő programot állítanak össze, amely magában foglalja a családnak nyújtandó segítséget is. A programban szerepel gyógypedagógia fejlesztés, tanácsadás és terápiás szolgáltatás is. Ezek összeállításakor minden esetben figyelembe veszik a gyerek állapotát és a család körülményeit.

Mikor van szükség korai fejlesztésre?

Korai fejlesztésre akkor van szükség, ha a gyerek egy vagy több fejlődési területen elmarad az életkorának megfelelő szinttől: ez lehet a mozgásfejlődés, az értelmi fejlődés, a hallás- és látásfejlődés, a beszéd és nyelvi fejlődés, a szociális-, érzelmi fejlődés vagy a viselkedés.

Ha az alábbi problémák közül bármelyik igaz gyermekére, forduljon a háziorvosához, ő beutalót ad gyermekrehabilitációs szakorvoshoz, vagy gyerekneurológushoz. (Gyermekrehabilitációs Központ 4027 Debrecen Ibolya utca 24. Bejelentkezés:+36 (52) 418654)

  • mozgás-, hallás- vagy látásprobléma
  • értelmi fejlődési elmaradás
  • megkésett beszédfejlődés
  • viselkedészavar, szociális készségek eltérései, kapcsolati problémák
  • étkezéssel, alvással és szobatisztasággal kapcsolatos gondok

A fejlesztés célja

A korai fejlesztéssel csökkenteni lehet a lemaradást, a nap mint nap felmerülő nehézségek megoldhatóbbá válnak. A gyerekek segítséget kapnak ahhoz is, hogy könnyebben be tudjanak illeszkedni a családba, a közösségekbe. A fejlesztés során a cél, hogy azok a képességek fejlődjenek, amelyeknél az elmaradás jelentkezik. Ebben a fejlesztési formában 5 éves koráig vehet részt a gyermek.

korai intervenció, vagyis beavatkozás annyival több, mint a gyermek fejlesztése, hogy része a család, a szűkebb és a tágabb környezet támogatása is. Egyfajta komplex tanácsadás, amelyben nagyon sok szakember vesz részt: gyermekorvos, gyógypedagógus, mozgásterapeuta, konduktor, pszichológus, integrációs szakember. Ők munkájuk során maximálisan szem előtt tartják a gyerek állapotát és a család igényeit, körülményeit.

Hogyan lehet a fejlesztésben részesülni?

  • a lakóhely szerinti  Hajdú-Bihar Megyei Tanulási Képességet Vizsgáló Szakértői és Rehabilitációs Bizottságon keresztül
    Cím:: 4029 Debrecen, Monti ezredes u. 7.Tel/Fax:: (52) 344-069, 344-121
  • védőnőn, gyermekorvoson keresztül
  • közvetlenül megkeresve az országos hatáskörű szakértői bizottságot (Látásvizsgáló,HallásvizsgálóMozgásvizsgálóBeszédvizsgáló Tagintézmények)

Ha a gyermek 18 hónaposnál fiatalabb és gyermek-neurológus javasolja, akkor a szakértői bizottság minden további vizsgálat nélkül azonnal javasolhatja a korai fejlesztést. Ehhez nem kell mást tenni, mint eljuttatni a szakorvosi javaslatot a szakértői bizottsághoz, és kérni a gyermek korai fejlesztését.

A 18 hónapnál idősebb gyermeknél a fejlesztés igénybevételéhez szakértői vizsgálat szükséges, illetve olyan szakértői vélemény, ami javasolja azt.  

Fontos, hogy a probléma észlelésekor minél hamarabb kezdeményezze a szülő a vizsgálatot, mert minél hamarabb kezdődik el a terápia, annál eredményesebb lehet a fejlesztés.

Ilyen típusú fejlesztésben 5 éves koráig vehet részt a gyermek, amennyiben a szakértői felülvizsgálat és javaslat ezt megerősíti. 5 éves kor után a szakértői bizottság javaslatára a gyerek fejlesztő nevelésben vagy óvodai nevelésben vehet részt. A tapasztalat azt mutatja, hogy a legtöbb kisgyermek 3 éves koráig kap korai ellátást, óvodába kerüléstől már más rendszerben történik a fejlesztés.

A vizsgálat menete

A komplex vizsgálat célja, hogy a szakemberek minél jobban megismerjék a gyermek addigi élettörténetét, a problémák mibenlétét, hiszen csak pontos információk alapján tudják megállapítani, milyen fejlesztésre van szükség. A felmérést végző csapat tagjai megfigyelik a gyereket játék közben, mozgását, reakcióit, kapcsolatait, érzékszervi működését. Speciális vizsgálatokkal, tesztekkel kiderítik, hogy fennáll-e a fejlődési elmaradás.

A vizsgálatokon minden esetben ott van a szülő is. A szakemberek az eredmények ismeretében a szülő egyetértésével alakítják ki a fejlesztési javaslatot, amelynél figyelembe veszik a család igényeit, lehetőségeit is. A szakértői vélemény minden esetben tartalmazza a fejlesztés helyét és  módját is.[1]

Hol kaphat ellátást a gyermek Debrecenben?

  • Szivárvány Korai Fejlesztő Központ Otthon nevelt kisgyermek és családja ambulánsan kap ellátást (Szoros kapcsolat, együttműködés a Gyermekrehabilitációs Központtal! helyileg egy helyen van) Szivárvány Korai Fejlesztő Központ Elérhetőség:4027 Debrecen, Ibolya u. 24.
  • Bölcsődés korú gyermek esetén – ha a feltételek biztosítottak – a bölcsődében történik a fejlesztés.
  • Bizonyos speciális esetekben – amikor a körülmények azt indokolják – a gyermek otthona is lehet a fejlesztés helyszíne.
  • Normál bölcsőde
  • •Integráltan a bölcsődében - Gáborjáni Szabó Kálmán utcai Tagintézmény - Görgey Utcai Tagintézmény
  • Honvéd Utcai Tagintézményben speciális fejlesztő csoportban

Óvodás korú gyermekek ellátása

  • Hallássérültek Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézménye-óvodai csoport (megkésett beszédfejlődéssel is)
  • Faragó Utcai Óvoda-integráltan fogadja a látás-és mozgássérült gyermekeket
  • FEI nappali ellátó intézménye, Ibolya utca – halmozottan sérült gyermekeket fogad
  • Kemény Zsigmond Utcai Óvoda - részleges integrációban autisztikus gyermekeket lát el
  • Közép Utcai Óvoda – integráltan fogadja a gyermekeket (Down szindrómával élő gyermekek)
  • Thaly Kálmán Utcai Óvoda – speciális fejlesztő csoport értelmileg sérült gyermekek számára
  • Táncsics Utcai Óvoda – részleges integráció magatartásproblémával küzdő gyermekeknek[2]

Rendelet a képzési kötelezettségről és a pedagógiai szakszolgálatról
14/1994.(VI.24.)MKM  (egyszerűsített szövegezésben)

8(2) egyéni foglakozás: 0-3 éves kor között legalább heti 2 óra

                                      3-5 éves kor között legalább heti 4 óra

       csoport foglakozás:0-3 éves kor között legalább heti 4 óra

                                      3-5 éves kor között legalább heti 6 óra

8§(4) A korai fejlesztés és gondozás megvalósításában a szülő közreműködhet.

8§(5) A korai fejlesztés és gondozás a a tanév rendjéhez igazodik(=fejlesztési év).A korai fejlesztés és gondozás fejlesztési év közben is megkezdhető.

8§(6) A korai fejlesztés és gondozás feladatait – a szakértői és rehabilitációs bizottság szakvéleményére építve – egy fejlesztési évre készített, egyéni fejlesztési terv alapján kell végezni. Ezt a gyógypedagógus készíti el.( Ha a fejlesztés a fejlesztési év közben kezdődik meg, akkor a hátralévő időszakra kell a tervet elkészíteni, ha még legalább hat hónap van hátra.) Az egyéni terv szükség szerint módosítható.

Az egyéni terv tartalmazza - a gyermek állapotától függően -: az értelmi fejlesztést, hallásfejlesztést, látásfejlesztést, adaptációs tréninget, mozgásfejlesztő terápiákat, logopédiai terápiákat, pszichológiai fejlesztés feladatait. Az egyéni fejlesztési terv egy példányát meg kell küldeni a szakértői és rehabilitációs bizottságnak. (Ha nem kell egyéni tervet készíteni, a munkaterv a szakértői és rehabilitációs bizottság szakvéleménye alapján készül el.)

8§(8) Ha a korai fejlesztés és gondozás több intézményben együtt (gyógypedagógiai szolgáltató konduktív pedagógiai, bölcsődei, fogyatékosokat ápoló-gondozó központban) valósul meg, és a gyermek intézményt változtat, vagy az otthoni ápolást felváltja az intézményi ápolás, akkor a szakértői és rehabilitációs bizottság szakvéleményét, valamint az egyéni fejlesztési- és értékelési lapot az új, fogadó intézmény számára meg kell küldeni.[3]

 

[1]                  http://fpsz.hu/korai-fejlesztes/

[2]                  http://mindenkinekbecsengettek.hu/sites/default/files/taizsne_miglodi_anita.pdf

[3]                  http://www.egalitas.hu/doku/20041011182714_141994mkm.htm

Szoptatás és koraszülés - Papp Csilla írása

Szoptatni mindenki tud! - kivéve, akinek kicsi vagy nagy a melle, vagy vizes a teje, vagy nem indul meg, vagy elmegy a teje, vagy van olyan, akinek az anyukája sem tudott szoptatni, ezért nem megy… sorolhatnám a bődületes hülyeségeket, amiket ebben a témában már elmondtak, leírtak előttem.

Én a saját tapasztalataimat osztom meg veletek. Az első és legfontosabb kérdés szerintem az, hogy akarsz-e szoptatni? Na, nem azért mert a csapból is ez folyik, és ez a társadalmi elvárás, hanem úgy igazán, szívből, mert te ezt szeretnéd?! Ez a legfontosabb, hogy tudd, te mit akarsz. Én a szoptatás fanatikus, azt gondolom, hogy a babának az a legjobb, ha az anyukája nyugodt, kiegyensúlyozott és boldog. Két gyermekem van, a kislányom 6 éves és egy zökkenőmentes kismamaság után császármetszéssel született. Ő csodálatos volt, szép és ügyes, nem is gondoltam, hogy bármi gond lehet vele, nos vele nem is volt. Én kezdtem leamortizálódni a terhességi toxémia okozta tünetektől, amik nemhogy elmúltak volna, hanem egyre jobban elhatalmasodtak rajtam. Nekem egy dolog létezett akkor az életemben: szoptatni, szoptatni és szoptatni… csak ez volt fontos, az, hogy karikás szemmel, magas vérnyomással, egyre gyengébben ment mindez, nem érdekelt. Amikor tíz napos volt a kicsi visszakerültünk a kórházba, hogy nekem rendeződjön az állapotom. Hárman aludtunk egy szobában. A pici az anyukám és én. Az anyu tartotta a kislányomat, amikor evett, mert én képtelen voltam ilyen erőkifejtésre, hogy a közel 3 kg-os gyermekemet elbírjam. Szoptattam így is. Aztán jött a dilemma, milyen gyógyszereket szedhetek, és lehet-e ezzel szoptatni. Hála a jó égnek, egy olyan orvosom lett, aki támogatott az elképzelésemben, hogy márpedig én szoptatni akarok. Ennek megfelelően 13 szem vérnyomáscsökkentővel kerültünk haza a kórházból, és én rendíthetetlenül szoptattam. Ezt akartam és ment, nem könnyen és nem zökkenőmentesen, de ment. Nagyjából három hónap alatt össze is csiszolódtunk, addigra mindketten belejöttünk, és igen, nekem is fájt, és igen nekem is begyulladt, de nem ez volt a fontos. Két évig szoptattam. Na, nem éjjel nappal, az utolsó évben csak éjjel. Már dolgoztam, amikor még mindig 4-5 alkalommal ébredtünk éjszaka, de ez volt a mi időnk. A lelki kapcsolat, ami a szoptatás alatt kialakult közöttünk a mai napig tart, meggyőződésem, hogy az én kislányom azért ilyen kiegyensúlyozott, mert megadatott nekünk ez az időszak. Arról nem is beszélek, hogy ő egyáltalán nem beteges, amikor a bölcsit kezdtük, mindenki riogatott, hogy majd meglátom, hogy mindent összeszed. Nem így lett. Gondolom, az anyatej olyan szintű védelmet jelentett, hogy alig volt beteg. Ez a mai napig így van. Olyan tökéletes lett a kislányom, hogy pár év után úgy gondoltuk, hogy jó lenne egy kistesó is. Az előzményeket figyelembe véve informálódtunk, hogy nem túl kockázatos-e újra belevágni. Sok megnyugtató véleményt hallottunk. Az én szemem előtt az lebegett, hogy a kislányommal kimaradt az a felhőtlen gyermekágyas időszak, ami másoknak megadatott, és milyen jó lesz ezt megélni egy pici babával. Akkor még nem sejtettem, hogy nekem a „felhőtlen gyermekágy” nem szerepelhet a szótáramban. A pici baba meg inkább minibaba lett. Koraszülöttként a 30. héten 1300 grammal és 42 cm-rel született. A neonatológia intenzív osztályán inkubátorban, CPAP-pal, infúziós táplálással kezdtünk. Hogy a francba fogom szoptatni? A sors ismételte önmagát, csak még rosszabb volt. A kisfiamnak azért kellett hamarabb megszületnie, mert az én szervezetem eddig bírta. Folyamatos orvosi felügyelet mellett, húszon felüli vérnyomáscsökkentő tablettaszámmal, teljes só és cukormentes diétával 30 hétig sikerült benn tartani. A terhespatológián töltött időszakról nem írok. Amikor megtörtént a császármetszés és még csak nem is láttam a gyermekemet majdnem 12 óráig többször megfordult a fejemben, hogy lesz-e tejem. Mivel minket nem ért váratlanul a koraszülés ténye, megpróbáltam erre felkészülni. Azt kell, mondjam, hogy erre nem lehet. A kisfiammal való első találkozásunktól kezdve megszűnt az idő létezni. Nem volt már fontos, hogy miért történt így, csak a jelen volt, amiben egyetlen feladatot kellett teljesítenem, tejet fakasztani. Nem, nem apukák-féle bulival, hanem igazából cseppenként, együtt a többi édesanyával az inkubátor mellett, igen ott benn a steril pohárba, dupla kézfertőtlenítés után, amikor is mindenhonnan valami csipogás, sípolás hallatszik és majdhogynem kézzel tapintható feszültség árad. Nem könnyű, első percben talán lehetetlennek tűnik. Nekem egy előnyöm volt az elsőgyermekes anyukákhoz képest: tudtam, hogy nekem ez sikerülni fog. Egyetlen dolgot nem tudtam egyedül megcsinálni az első szülés után: tejet fejni. Akkor mindig elmondtam, hogy nekem az nem megy. És most hogyan tovább? Most sem ment. Hiába igyekeztem, képtelen voltam erre. Annak idején Ica néni segített, most is azonnal hívta a férjem. Ica néni jött, és megmentett. Türelemre intett, elmondta, hogy még a rendes szülésnél is 2-3 nap a tej beindulása. Persze a nővérek is segítőkészek voltak, de ez azért nem egy könnyű dolog. Odaállni egy vadidegen elé és hagyni, hogy a melledet nyomkodja. Szürreális az egész. A kisfiam inkubátoránál állni, és nézni, hogy gumikesztűs kézzel tisztába teszik, ellenőrzik a branült és esténként áttörölgetik fürdetés gyanánt. Te meg ott állsz, és mindezt végignézed, mintha a saját életed filmjében lennél statiszta. Aranyóra? Hah, aranyperc, vagy még az se… Felfoghatatlan. Lopva kinyitni az inkubátor ablakát és a kezedet a pici testére helyezni, hogy érezze itt vagy vele. Körbenézni, hogy nem csinálsz-e rosszat?! Szégyenkezve letörölni a könnycseppeket, amik szűnni nem akarva csak potyognak, akkor amikor igazán erősnek kellene lenni, mert ez a pici test olyan kiszolgáltatott, és valahogy éreztetned kell a kisfiaddal, hogy itt vagy, és számíthat rád! Iszonyúan nehéz. Mit tudsz tenni érte? Az orvosok, nővérek erőn felül teljesítve végzik a dolgukat, neked csak egy feladatod van: tejet kell fejni! De honnan? Kétségbeesve nézed a többi anyukát a folyosón zombiként sétálva. Oda-vissza, oda-vissza. Neked sikerült? A tiéd hány hetes? Minden rendben? Van tejed? Alig vártam a következő alkalmat, ha nem lett volna muszáj kijönni, ott töltöttem volna a napot mellette. Minden műszakváltásnál abban reménykedtem, hogy csak olyan nővér legyen, aki megengedi, hogy kenguruzzunk. Olvastam, hogy a bőr-bőr kontaktus csodákra képes. Én minden alkalommal ki szerettem volna venni, na de a protokoll… „most nem szoktuk, most takarítás van, most vizit lesz…”. Napi egyszer kenguruzhattunk. Azokban a percekben a gépek hangjai sem zavartak! Mikor azt gondoltam, hogy beálltunk a rendszerbe, és haladunk előre, ennél nem lehet rosszabb, akkor a vérnyomásmérő lett a fő ellenségem. A kismamák intenzív osztálya a szülőszoba, nem hittem volna, hogy még látom ebben az életben a szülésznőket ott. Tévedtem. Egy éjjeli vénás vérnyomáscsökkentésnél mi sem kellemesebb. Vért is kaptam, nem is írok az ott történtekről, csak arról, hogy az agyamat ráállítottam a „Lesz tejem” funkcióra, mert tudtam, hogy a kisfiamnak ez az első számú szükséglete, amit csak én tudok kielégíteni. Csodák-csodájára lett tej. Három nap elteltével fejni is megtanultam. A karácsony volt a legnehezebb. A lányom, aki hirtelen kicsiből egy perc alatt nagy lett emelt fővel viselte, hogy az anyukája már egy hónapja nem otthon lakik, és bár nem értette neki miért nem olyan a kistesója, mint a barátnőjének, azért kitartott. Mások, akiknek első gyermekük a koraszülött nem kell a bűntudattal küzdeni, hogy az addig a figyelem központjában lévő első gyermek hirtelen csak a második lesz. Nekem kellett, de túlvagyunk ezen is. Az ember vészhelyzetben súlyoz. Én is ezt tettem. Amikor láttam, hogy a kisfiam injekciós fecskendőből 2 ml anyatejet megeszik, és meg is tudja emészteni, az maga volt a csoda. Micsoda kis hős! A subintenzíven már sokkal könnyebb volt. Ott már cicire is lehetett tenni! Ez nagyon sokat segített a tejtermelődés szempontjából és lelkileg is. Az én kis hősöm haladt előre, lépésről-lépésre. Gond nélkül igyekeztünk a hazamenetel felé. Néha még tejet is szívott a ciciből, bár a mérleg ezt nem mindig jelezte, sőt inkább soha, de én éreztem és nekem ez elég volt. Két kilóval, cumisüveggel a táskában hazamentünk. Próbáltam tartani a kórházi menetrendet, de ez két gyermek mellett borzalmas erőfeszítést jelentett. A lányom egy hét alatt szerette volna bepótolni a két hónapot, készítsünk ezt, rajzoljunk azt, olvasol anya?, nézünk együtt mesét anya?….hát persze… Sokan itt csúsznak el, mert mindig a fejés marad utoljára. Én kitartottam, de egy hónap után én is azt éreztem, hogy ez a végtelenségig nem tartható fenn. A cicizés nem ment, sőt egyre rosszabb lett. Valamit tennem kellett. Ekkor jött a svédpohár. A cumisüveget egy mozdulattal kiiktattuk a mindennapjainkból. Nem volt könnyű. A svédpohárból is meg kellett tanulni inni, és ez azért egy alig több, mint két kilós csecsemőnek, akinek még abban az időben a pocakban kellett volna laknia nem volt könnyű. Így viszont a szopóreflex nem volt kielégítve és maradt a cici. Ez egy nehéz, de mindenképp célravezető megoldás volt. Végre megtanult a pici szopcsizni. Igaz, ekkor még rendíthetetlenül fejtem a tejet, de legalább már láttam, hogy van fény az alagút végén. Sok hét és hónap kellett ahhoz, hogy végre rendesen menjen minden. Mikor már azt gondoltam, hogy sínen vagyunk jött az orvosi utasítás, hisz nem hízik eléggé a pici, hogy most már adható a tejpép, meg kezdhetjük a hozzátáplálást. Kezdte a franc! Örültem, hogy végre tudok szoptatni, mindketten élvezzük, ő jóllakik, nekem nem kell fejnem, melegítenem, tárolnom, mosogatnom, eszem ágában sem volt tejpépezni. Az én kisfiam olyan boldog, kiegyensúlyozott gyermek, hogy a gyermek rehabilitáción a doktornő leírta, hogy „nagyon kedves baba”. Anyaként úgy éreztem, hogy akkor ott neki semmi másra nincs szüksége, csak anyatejre! A boldogság, hogy sikerült: leírhatatlan!

Nos, hát ez az én történetem! Nagy küzdelemmel, kitartással és iszonyú sok munkával elértük, amit akartunk. Ezek után nekem ne mondja senki, hogy ez nem fejben dől el. Legyen ez a saját döntésetek! Ha nem megy, akkor sincs tragédia, az a legfontosabb, hogy az anyuka jól érezze magát, azt tegye, amitől megnyugszik, ha ez azt jelenti, hogy pontos adagokban tápszerrel eteti a megfelelő időben a picit és ettől érzi kiegyensúlyozottnak, nyugodtnak magát, akkor ezt tegye, mert gyermekünk számára a harmónia, a biztonságérzet a legfontosabb. Csak ne higgyétek el a hülyeségeket, amiket az elején leírtam! Ti döntsetek! A szoptatás nagy küzdelem ugyan, ez tény, de a legszebb, legegészségesebb és a legkényelmesebb dolog a világon…

Dúlák Debrecenben - Hofgárt-Ékes Noémi

12744543_10154037259069260_3365201975368034939_n.jpg

Gyermekként mindig a szülésznői hivatásról álmodoztam. Később egyre inkább a gyermekvárás és a szülés alatti lelki folyamatok kerültek az érdeklődésem középpontjába. A pszichológia szakra is ez a vágy hajtott, tudni szerettem volna, vajon milyen hatással van ránk, ahogyan megszületünk?

Hogy a lehető legkomplexebb tapasztalati anyagra tegyek szert, fél évet a szülőszobán töltöttem önkéntes segítőként, ahol rengeteget tanultam a szülés folyamatáról, betekintést nyerhettem számtalan család legemlékezetesebb pillanataiba. Fantasztikus hónapokat töltöttem a Klinikán.

A szülőszobai élményeket csak a saját gyermekeim érkezése múlta felül. Az első lányom 2012-ben császármetszéssel, a második lányunk pedig 2015-ben, természetes úton jött világra. Az ő születésük, valamint a szülőszobai tapasztalások együtt minden addigi tanulmányomat felülmúló intenzitással tették világossá számomra, hogy születésünk körülményei, a szülésre, várandósságra való tudatos készülődés kulcsfontosságú momentumai életünknek. Ez a hit hozta a Renatal nevű összefogást, amelynek alapító tagja vagyok, és ez hozta a DONA dúlaképzésén való részvételt is, amely a folyamatban lévő pszichológiai tanulmányaimat csodálatos módon egészítik ki. Bepillantást nyerhettem a várandósság és a vajúdás alatti lelki támogatás legfontosabb kérdéseibe, az élettani szülés folyamatába, a gyermekágy időszakának kérdéseibe - a megszerzett tudást pedig a hozzám forduló leendő szülők javára szeretném használni. Egyéni szülésfelkészítésre minden szerdán szeretettel várom a hozzám fordulókat a Renatal Nap utcai központjában! (Előzetes bejelentkezés és időpontegyeztetés szükséges az ekes.noemi@gmail.com email címen). 

Címkék: dúla

Dúlák Debrecenben - Ferenczi Gabi

Ferenczi Gabi vagyok, szülésfelkészítő, szüléskísérő és gyermekágyas dúla, szociálpolitikus.

untitled_design_1.jpg

Három gyermek édesanyjaként sok tapasztalásban volt részem az elmúlt 10 évben. Sokat tanultam magamról, az anyaságról, a nőiségről. Szüléseim, anyává válásom meghatározó élmények voltak számomra. Már a kezdetektől éreztem, mennyire sokat tud segíteni a várandós, a szülő nőnek, a gyermekágyas anyának egy elfogadó női segítő. Egy asszonytárs, akinek nincsenek elvárásai, aki  az anyát mindenben támogatja, és a lehető legtöbb információval és odafordulással segíti döntései meghozatalában, céljai elérésében, vagy csak egyszerűen az új élethelyzetekhez való alkalmazkodásban.

Gyermekeim születésekor éreztem leginkább nőiségem kiteljesedését és tapasztaltam meg a szülés fantasztikumát, megrendítő erejét, testem kifinomult rendszerének összehangolt működését. És azt is, hogy mennyire sokat jelent egy gyermekágyban lévő nőnek a ráhangolt, odaadó női segítség a családi rendszer újraszerveződése idején, amikor a nő legfontosabb és egyetlen dolga a kisbabájával való összehangolódás. Ez a két felismerés indított el a dúlaságom útján. Elsőként Békés Emőke dúlatréningjén, majd a DONA Nemzetközi szüléstámogató dúlaképzésen vettem részt, illetve fontos ismeretekre tettem szerte a Szoptatásért Magyar Egyesület Korszerű szoptatási ismeretek I. című kurzusán.

Munkám során segítem a hozzámfordulókat, hogy várandósságuk és szülésük folyamán fel tudják ismerni, és meg tudják tapasztalni a nők hegyeket megmozgató erejét, valamint, hogy tudatosan, a szükséges információk birtokában tudjanak döntéseket hozni életük e meghatározó eseményének körülményeiről. Megerősítem az apákat támogató szerepükben, hogy ne csak szemlélői, hanem aktív részesei lehessenek ennek a lenyűgöző folyamatnak. Jelenlétemmel, konkrét segítségnyújtással, szoptatástámogatással segítem a megszületőben lévő családot a gyermekágy érzékeny -  és lássuk be - olykor nehéz időszakán. A szülés mellett a gyermekágyban is szívesen nyújtok támogatást akár a szoptatási tanácsadással is.

 

A dúlaság számomra odafordulás, figyelem, empátia, támogatás, az anyákba és a nőkbe vetett megingathatatlan hit.

 

Keress, ha támogatásra vágysz, vagy egyszerűen csak beszélgetnél.

+36302515988

korfergab@gmail.com

Címkék: debrecen, dúla

Apa kezdődik… - Apák, férfiak csoportja indul októberben

 

Csoportos alkalmaink fókuszában elsősorban a férfi útja, szerepei, fejlődése áll.

  • Melyek azok a szerepek, tapasztalások, melyek megszabják a férfi nemi hovatartozását?
  • Jelenkori társadalmunk felgyorsult változásai, az értékek átrendeződése, vajon milyen hatással van a férfiasság megélésére, milyen elvárásokat támaszt a környezet a férfiak viselkedésével szemben?
  • Hogyan egyezteti össze a férfi a családban és a külső társadalomban megformált szerepeit?

 

beach-1326656_1920.jpg

A csoportmunka során ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keressük a választ.

A beszélgetéseink, gyakorlataink fő témái:

  • A férfi szerepei, beavatódása
  • A férfi érzelmi élete
  • Munka és magánélet összeegyeztetése
  • Férfi a családban, az apaság csodája

A csoportmunka módszere:

Zárt, kis létszámú csoportban kerül sor a gondolatok, érzések feltárására, a fejlődési igények meghatározására a mese-, történet- és filmelemzés módszertani eszközeivel.

A csoport létszáma: max. 10 fő

Jelentkezés és információ: renatalmunkacsoport@gmail.com

Csoportvezető:

Erdei Sándor coach, tréning specialista

a www.filmescoaching.blogspot.hu szerzője

Címkék: apa csoport

Mesék a szoptatásról - tizenharmadik mese

Azt már gyerekként is tudtam, hogy a szomszéd kisfiú az öcsém tejtestvére volt és hogy előtte anyám mellettem is tudott egy másik babát is szoptatni, mert annyi teje volt. Ez a tudás valahogy magabiztossá tett, hogy nekem is lesz sok tejem, fogom tudni szoptatni a fiamat, aki 2015. májusában a 41. héten indítással, nagy dózisú oxitocin ellenére is eredménytelen 10 órás vajúdás után császárra született meg. A műtét után felöltöztetve megkaptam, mellre raktuk, de úgy emlékszem, mind a ketten elaludtunk a kimerítő nap után. Másnap sajgó hasi sebbel kínlódva kerestem a pózt, ami mindkettőnknek kényelmes lenne a szoptatáshoz, de csak nem sikerült úgy a szájába venni, hogy hosszabban bent tartsa, eredményesen szopjon. Az egyik ilyen kísérlet alkalmával a szobába belépő csecsemős nővér odalépett, ránk nézett, és közölte az „ítéletet”: lapos a mellbimbója, ezzel így nem fog menni. Hozasson be bimbóvédőt! Aztán jött a kórházi szoptatási tanácsadó, és ő is csak annyit mondott, hogy kicsi még a szája, hogy be tudja kapni az egész bimbóudvart. Egy hónap múlva, ha nagyobb és erősebb lesz, biztos jobban fog neki menni, addig meg fejjem az addigra már feszülő mellemből a tejet, nehogy elapadjon és azt adjam neki üvegből. Akkor és ott a kórházban nem is vontam kétségbe, hogy ezt nem így kéne. Rohantam a csecsemős nővérekhez és a kórházi fejőgéppel már fejtem is naponta többször. A gyönyörű sárga kolosztrumomat mindenki megdicsérte, és míg sok anya a tápszerért állt sorban a nővéreknél, én már akkor a hűtőbe be és ki hordtam a sárgás színű kincset. Minden szoptatásnál megpróbáltam mellből, de a keservesen bőgő gyerekkel a karomban mindig a teli üveghez nyúltam, amikor már nem akartam őt (és magamat) tovább kínozni. Ráadásul megmondták, hogy addig nem engednek haza a kórházból, míg a súlygörbéje el nem indul újra felfelé. Hiába volt 30-40 percig mellen, csak az üvegből fogyott el annyi mennyiség, amivel jóllakott és gyarapodni kezdett, az amúgy vasgyúró 57 cm-rel és 4.050 grammal született kisfiam. Az 5. napon egy neonatológus vette észre, hogy nagyon le van nőve a nyelve és fel kell vágni, amitől majd a szopása is hatékonyabb lesz. Bizakodtam.

Itthon elkezdődött a küzdelem, hogy elhagyjuk a bimbóvédőt és az üveget, és csak mellből tudjam őt táplálni, de a biztonság kedvéért a férjem a Sote-ről bérelt „ipari” fejőgépet, aminek a segítségével biztosítani tudtam azt, hogy ne kelljen tápszerhez nyúlni. Két hónap utána, aztán vettünk kicsi kézi gépet. És elindult egy nagy logisztikai, szinte már stratégiai játék. Váltogatva, de az egyik mellemet mindig készenlétben, tele tejjel tartottam, hogy abból igény szerint szoptathassak, a másikat meg fejtem, hogy ha nem sikerül, mindig legyen tartalék, amihez nyúlni lehet. Ami nem fogyott el, ment a fagyasztóba. Az egész napunk a szoptatási kísérlet, bőg a gyerek, bőgök én is, vajon mennyit evett mellből, mennyit melegítsek a hűtőből, mennyit fejjek, mennyit fagyasszak kérdések töltötték ki. És mindeközben ugyanabban a kórházban, ahol szültem búcsúztam a nagymamámtól. Anyám, anyósom sem éltek már. Két hét után a keresztanyám segítsége sem volt már szükséges, hogy a napi rutint megoldjuk. Makacsul hittem, hogy sikerülni fog elhagyni az üveget. És tényleg egyre javult az arány. Az egyes étkezések alkalmával már kb. fele-fele arányban evett először mellből bimbóvédővel, aztán ha nagyon nem ment és már őrjöngve sírt, jött az üveg. Eközben a nagyi állapota egyre romlott, feladta a küzdelmet, már csak búcsúzni jártunk be hozzá a kórházba. Csak találgatok, de azt hiszem a kisfiam érezte rajtam ezt a mérhetetlen nagy fájdalmat, és őrjöngve, üvöltve, sírva tolta el magától a mellemet mielőtt még a mellbimbó a szájába került volna. Már meg sem próbált szopni. Utáltam magam, hogy lefogom a gyereket és erőszakkal akarom a mellemet a szájába tenni, miközben a tej folyik végig a hasamon. Aztán ahogy a cumisüveg a szájába került és elkezdett enni, újra hálás szemmel nézett rám és nem sírt…. feladtam, nem erőltettem a mellemet a gyerekemre. Fejtem naponta háromszor, négyszer, sokszor, sokat. Gyűlt a fagyasztóban a készlet, mert közben kiderült, hogy tejadó sem lehetek, mert egy örökletes vérzsír anyagcserezavar miatt folyamatos szedett gyógyszer mellett nem lehet. A fáradtságtól és a tomboló hormonoktól sokszor úgy éreztem, hogy én nem vagyok más, csak egy fejőstehén, akiből csak spriccel az anyatej. A gyermekemnek pedig csak ez,  az üveges tej kell, nem is én. Kimozdulni se nagyon tudtunk itthonról, mert a fejőgép, hűtőszekrény, tejmelegítő háromszögéből, mint logisztikai központtól nem tudtunk eltávolodni. A hozzátáplálással javult kicsit a helyzet. Beállt a kereslet-kínálat, már nem fagyasztottam, de még mindig nem tudtunk reggel anélkül elindulni, hogy ne fejtem volna, este bármennyire is kimerült voltam, addig nem lehetett lefeküdni, amíg nem fejtem, és napközben is legalább egyszer kellett itthon. A külvilágnak ebből szinte semmit nem mutattam. Ha kérdezték: igen, van elég tejem, igen, a kisfiam anyatejes gyerek. Mert legbelül tudtam, hogy én rontottam el, hogy hagytam, hogy a cumizavar kialakuljon és nem keresetem időben szoptatási tanácsadót. A kisfiam szépen fejlődött, átaludta az éjszakát, kedves, kiegyensúlyozott gyerek volt. Én keveseknek mertem mutatni a kimerültségemet, de amúgy is, ez természetes egy kicsi baba mellett, mondták volna.  

Aztán amikor már mászott, kapaszkodva járt, egyre nehezebb volt megoldani a fejést, mert felmászott az ölembe, kitépte a kezemből a gépet, a járókában sem maradt meg. Akkorra mindent evett már és a napi kalória bevitelének csak töredékét fedezte az anyatej. 10 hónapos volt. Megbeszéltem a védőnővel, hogy hogyan állítom le szépen, lassan a fejést, hogy ne legyen mellgyulladásom. Bevallom, megkönnyebbültem, amikor befejeztük, kiürült a fagyasztó is és el lehetett mindent pakolni, ami a fejésre emlékeztet.

A férjem és a szűk család, néhány barát, aki tudta, hogy mi van a „kisfiam anyatejes, nem kap tápszert” mondat mögött, mindig nagyon támogatott, elmondták, hogy büszkék rám és időről-időre felvetették, hogy ha nem bírom, hagyjam abba, megadtam a fiamnak azt, amire szüksége van fizikailag és egy pihent anya is kellene neki. A férjem pedig a napi rutinban is segített, kimérte, melegített a tejet, mosogatott utána, sterilizált, stb. és féltett, akkor és most is, mert látja, hogy még 5 hónappal a befejezés után is ilyen nehéz erről írni. A nagy hormon hullámvasútnak is vége lett. Bár a melleim erősen megereszkedtek, de végre már nem fejnivaló tőgynek érezem őket. Ha fiamra gondolok, tudom, hogy megérte, de azt is, hogy nem lett volna muszáj ennyire nehéz utat választani.

Ebből a távolságból már tudom, hogy azonnal szakmai segítséget kellett volna kérnem és nem makacsul hajtogatni, hogy: „menni fog ez, adjunk még időt neki és addig is az én tejemet kapja, az én karjaim ölelik”. Utána pedig nem beletörődni azzal, hogy „innen már nincs visszaút, csak ki kell tartani még, amíg van tejem”. Tagadhatatlan, hogy voltak nagyon szép, megható, szívet melengető pillanataink, amikor egy-egy szoptatási kísérlett jobban sikerült, és épp ezért bízom benne, hogy egy kistestvérnél én is átélem majd a szoptatás boldogságát.

 

 

Mesék a szoptatásról - tizenkettedik mese

Sok mindenre felkészültem a terhesség alatt, utólag azt látom, egyedül a szoptatásra nem. Pedig kellett volna. Nem olvastam szakirodalmat,honlapokat, nem értekeztem senkivel a lehetőségekről. Tovább megyek: fogalmam sem volt hogy akarok-e majd szoptatni. Gondoltam akarok, jó lesz az majd, aztán ha nem, hát tápszer. Valahogy úgyis lesz. Ezt a "valahogy úgyis lesz" hozzáállást nem sikerült átmentem a szülővé válás kapuján belépve. Otthagytam az egyedüli régi életben, a szülőágyon onnan.

A szülés után egy olyan szobába szerettem volna kerülni, ahol többen vannak, első gyerek, mégis lássam mit kell csinálni. Nagy volt a tumultus így egy olyan ágyat kaptam, ami azon mamák szobájában volt, akiknek koraszülött a babája. 5 anyuka akik folyamatosan fejtek és jártak az inkubátorhoz. És én egyedül a saját gyerekemmel 0-24-ben. Eleve kínosan ügyeltem rá ne sírjon sokat, úgy éreztem sértené ezeket az anyukákat, hogy nem tudom ellátni pedig nekem legalább velem van. 4 napot töltöttünk bent, nem tanult meg szopizni. Kértem segítséget - nem kaptam. Bejött a szoptatós nővér de nem tudta ő sem cicire tenni nálam. se bimbóvédőre. Semmire. Kapott tápszert. Anyukám végig nyugtatott, majd ha hazajövünk segít. Próbált. Nem tudott. Tejem rengeteg volt, fejtem folyamatosan, hogy legalább cumisüvegből azt kapja. Rettentően fárasztó volt. Mindenki dicsért hogy jól csinálom. Én zokogtam, hogy nem tudok szoptatni. És szégyen volt bennem, hogy valahol ez nem is zavart annyira.

Egy hét telt el, mire találtunk megfelelő méretű bimbóvédőt és azzal egyik pillanatról a másikra szopizni kezdett. Attól, hogy nem szopizott csak egy rosszabb volt: hogy szopizott. Nehéz szavakba önteni ezt a lelki hullámvasutat. Hogy nem hagyod abba, csinálod, küzdesz, majd beledöglesz, sikerül, de ez is rossz. Nekem a szoptatás kevés szépet adott. Nehezen ment. Nem szerettem. Nagyon szerettem volna szeretni. Voltak néha jó pillanatok. ezeket őrzöm legbelül a szívemben, mikor hajnalban egyből ráfordult a cicire és békésen evett egy órán át. hozzámbújt, szuszogott simogatott. De olyan kevés van ebből. Fájdalmasan kevés.

Nem tanult meg bimbóvédő nélkül szopni. Nem tudtam hogy kell. Kértünk segítséget szoptatási tanácsadótól, nem jött ki. Levélben annyit írt tegyem minél többet cicire. Nekem ettől elveszett a hitem. Szerettem volna ha akkor és annyit szopik mint akar de nekem ez színtiszta stressz volt, folyton azt figyelni éhes-e. Rendelkezésre állni. És csakis ülve bölcsőtartásban mert máshogy nem szopott. Szégyen volt a tudat h én ezt abba akarom hagyni. Borzasztó fájdalom volt, hogy képtelen voltam rászánni magam, hogy abbahagyjam, nem nyertem magam előtt feloldozást, hisz neki ez a legjobb. Az anyatej. Mindenek felett. Belementem egy lefelé húzó spirálba.

Hogy ki állt mellettem végig? A férjem. Ő TÁRS. Igyekezett igazodni minden rezdüléshez, mozdulathoz, igényhez. Minden hajnalban minden szoptatásnál végig ébren ott ült mellettünk, beszélgetett velem, simogatott, sírt velem, mikor mire volt szükség. Mondta hogy hagyjam abba? Soha. Gondolta? Tudom hogy minden nap. Nem bírta látni a szenvedésemet. Arról az érzelmi hullámvasútról amin ültem nem is beszélve. AZ állandó kitörések, a rengeteg feszültség, a kiabálások, sírások.

Mindenkinek volt jó tanácsa. Hagyd abba. Ne hagyd abba. Fejjél sokat. Ne fejjél semmit. Vedd el a bimbóvédőt. Örülj, hogy nem ázik ki a melled. Jó a tápszer is. Olvastad mennyi szemét van benne? Igény szerinti szoptatás 1 éves kor felett is. Tudtad hogy Nyugatra ez életstílus kérdése? Belekergetik az anyákat ebbe. Mérd mennyit eszik. Minek méred, nem mindegy?!

Öt és fél hónapig tartott a mi közös harcunk. Ekkor engedtük el a szoptatást. Nem bírtam tovább, napokat zokogtam. Előtte és utána is.Egyik nap hazajöttem egy doboz tápszerrel. A férjem mindenkinek azt mondta, kérdezésem nélkül, elfogyott a tejem. Valóban, egy idő után szép lassan elfogyott.

Két kép ég bennem. Az első a szülőszobáról. Ahogy a kisfiam a meztelen mellkasomon fekve a cicimet keresi. De nem tudtam rátenni. És az utolsó szoptatás amit végig sírtunk a férjemmel mindketten, egy vasárnap reggel. Az életünk pedig megváltozott. Elindultunk felfelé, boldog kiegyensúlyozott család lettünk. Sokat beszélgettünk erről, beszélünk a mai napig. Még mindig sírok ha mélyre ások magamban.

A kisfiam 14 hónapos, okos, kötődő, kiegyensúlyozott gyermek, aki minden alkalommal az ölemben alszik el, velem alszik, és a tápszert is így kapja. Amit mi a mai napig "szopizásnak" hívunk.

Két dolog fáj nagyon, ha erre a témára gondolok. Az egyik, hogy nem tudtam igény szerint, hosszan szoptatni a kisfiamat. A másik, hogy nem hagytam fel hamarabb ezzel a harccal, amibe majdnem tönkrementünk mindannyian.

Tervezzük a testvért. Vele hogy lesz? Nem tudom. Szeretném hosszasan szoptatni? Igen. Szeretném ha el sem kezdene szopni? Igen. Az élet majd eldönti.

Mesék a szoptatásról - tizenegyedik mese

Kislányunk, Hanga 2015.01.14-én született, nem tervezett császárral. Már maga a műtéti születés, és az ezzel járó testi és lelki fájdalmak együttese is bőven elég lett volna nekem, így sokként ért, hogy a babám a kezdeti súlyvesztés után két hetes koráig csak 60 grammot hízott. Bekövetkezett az, amit sosem gondoltam volna, hogy nincs elég tejem. Úgy sírtam, és olyan fájdalmat éreztem a szívemben, amilyet még soha. Szoptatási tanácsadó segítségét kértem. Elmondta: az elsődleges cél, hogy a babám súlya elinduljon felfele, be kellett hoznunk a lemaradásunkat. Pótlást kellett adni. Sírtam, mikor az első adagot pipettával adtuk oda Hangának. Szerencsére hamar találunk valakit, aki az Anyatejgyűjtő Állomás mellett nekünk is gyűjtötte az anyatejet, így lettünk tejtesói egy nagyon aranyos kisfiúnak. Én egyáltalán nem vagyok tápszerpárti, ezért áldás volt ez a lehetőség.

A tanácsadó javaslatát, miszerint 3 óránként tegyem mellre, mérjem mennyit evett és az adott hízáshoz szükséges becsült tej mennyiséget pótoljam neki, csak 4 óránként tudtuk ütemezni, így jött ki az alvásával együtt. Hízásnak indult a kisbabám. Szopibarát módon, házi szoptaníttal pótoltunk, mert tudtam, ha cumit, cumisüveget kap a Kincsem, könnyen cumizavarhoz vezethet, és ez a történtek után egyáltalán nem hiányzott. Másra se tudtam figyelni, csak a szopira, a tejmennyiségre. Szopi, mérés, pótlás, altatás. Szopi, mérés, pótlás, altatás. Ebből álltunk ki, nappal és éjszaka is.

Majd amikor már Hanga súlya rendeződött, a félelmem, hogy baja lesz, ha nem hízik, elmúlt. Már „csak” az maradt, hogy nincs elég tejem. Tagja lettem egy facebook-os szopis csoportnak (tanácsadókkal), rengeteg időt töltöttem olvasgatással (miközben cicin altattam a kislányomat), mintha kutattam volna valami megváltó, azonnali megoldás után. A titok után, amitől egy varázsütésre lesz elég tejem. Mindenféle tejszaporító dolgot kipróbáltam. Barnarizs nyákot, aminek borzasztó íze volt, homeos bogyókat, more milk tablettát, teát, a bükki füves Gyuri bácsit is felhívtam, milyen gyógytea keveréket csináljak. Időt, pénzt nem sajnálva mindet felkutattam. Egyik sem használt. Úgy döntöttem, még a görögszéna mag tablettát kipróbálom, de ez lesz az utolsó. Egyedül itt vettem észre valamicskével több tejtermelést. De ez is csak egy darabig használt. Közben igyekeztem sokat puciskodni, bújni a babámmal, hogy a bőrkontaktus tejserkentő hatását is kihasználjam. Továbbá sokat altattam cicin, sokat hagytam komfort szopizni a babámat.

Majd kb. 3 hónapos lehetett Hanga, mikor azt éreztem belül, már nem jó ez a 3 óránkénti etetés. Mindenhol azt olvastam, minél többször teszem mellre a babát, annál több tej termelődik. Elhatároztam, óránként cicire fogom tenni a kicsit. Ha kell, ha nem. Ebből baj nem lehet. Mert tudtam, ha esetleg nem fog kelleni neki a cici, el fogja utasítani, és akkor majd később fogja kérni. Néztem az időt, és egy óra elteltével cicire tettem, ha ébren volt. Elfogadta. Minden alkalommal elfogadta. És egyszer csak azt vettem észre, hogy a korábbi, napi összesen 200-250 ml pótlás egyre csökken. Még mindig mértem a szopikat, éjszaka is, és egyre többször mutatott 100, vagy 100 ml közeli értékeket a mérleg, egyre több szopi után elhagyhattam a pótlást. Sikerélményem lett. Végül már csak estére „nem volt elég” tejem. 50 ml pótlás még mindig kellett. Ekkoriban kerestem fel egy baba alvásszakértőt Hanga alvásával kapcsolatos kérdéseimmel, aki mint kiderült szopis tanácsadó is volt. Mivel a szopizás is szorosan összefügg a baba alvásával, ezt is át kellett beszélni, és azt javasolta nekem, mivel ez a napi 50 ml pótlás már annyira kevés, nézzem meg, mi történik, ha elhagyom.

Elhagytam. És a babám nem is kérte. Elég volt a tejem neki. ELÉG volt a tejem, és a hízása is tartotta a megfelelő ütemet. És innentől már csak és kizárólag én tápláltam a gyermekemet, a saját tulajdon mellemből. Alig hittem el. De tényleg bekövetkezett!

Hanga már elmúlt 1,5 éves, és még mindig aktívan szopizik. Imádja, igazi cicista. És én örömmel adom neki. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy mélységes hálámat fejezzem ki Zsófinak, aki kisbabája mellett nemcsak fejte nekem a tejet, hanem mellettem állt, bíztatott, szopis sikersztorit küldött nekem, hogy ezzel is támogasson, velem együtt örült az egyre nagyobb szopis méréseinknek, és ami nagyon fontos: hitt bennem, mikor még én sem hittem magamban. Felbecsülhetetlen értéket, és segítséget kaptunk Tőletek, amiért mindig hálás leszek! Köszönöm!

Most pedig egyértelműen rajtam a sor, hogy higgyek benned, kedves Anyuka, aki e sorokat olvasod, és szopis gondokkal küzdesz! Hidd el, sokaknak nehéz az eleje. De ha megfelelő információkat és segítséget kapsz, és van benned kitartás, Neked is sikerülni fog! Én hiszek benned! Higgy hát Te is magadban! Ölelés!

Mérlegen az anyaság - a táplálás formája dönt?

Szerző: Hofgárt-Ékes Noémi

Az elmúlt hetek bejegyzései a szoptatástámogatás témái köré épültek. Nem lehet azonban szemet hunyni afölött, hogy időnként, minden igyekezet ellenére olyan elakadásokkal és nehézségekkel kerül szembe a szoptató édesanya, amelyeken nem tud sikeresen felülkerekedni. A várandósság, a szülés és a gyermekágy időszaka viharos, érzelmileg és fizikailag egyaránt megterhelő periódusa az emberi életnek. Olyan emóciók kerülhetnek felszínre, amelyekkel talán soha nem szembesültünk, emellett környezetünk, időbeosztásunk, családunk struktúrája véglegesen és visszavonhatatlanul megváltozik. Gyakran hoz ez az időszak egyfajta talajvesztettséget magával, amelyben nehezen maradunk a felszínen.

A mai társadalmi berendezkedés - kevés szerencsés kivétellel -  nem alkalmas arra, hogy biztosítsa a nők számára a gyermekágy időszakának zavartalanságát. Nincs időnk megállni, elidőzni, kivárni, hogy a lelkünk beérje a testi és környezeti változásokat. Mindezek a tényezők együttesen kevéssé segítik az anyák megküzdését a potenciálisan felmerülő szoptatási nehézségekkel. Hajlamosabbá tesznek a gyermekágyi depresszióra, segítők híján az igény szerintiség pedig gyakran marad puszta idea, amely a hétköznapokban nem valósítható meg, az út pedig innen adott esetben egyenesen vezet a tápszeres pótlás, és a hosszú távú szoptatás sikertelensége felé.


Mi a megoldás? 

Az anyatejes táplálás védelemre és támogatásra szorul, makroszinten is: fontosak a társadalmi akciók a szoptatás propagálására, a szülészeti intézmények bababarát működése is kulcskérdés. Még lényegesebb azonban a mikrokörnyezet. Kevés család fókuszál tudatosan a szoptatásra való felkészülésre, a régi berögződések, szokásrend pedig nem kedveznek az igény szerint szoptatni vágyó friss édesanyának. (Az ezzel kapcsolatos tévhitekről korábbi cikkünkben írtunk) Nagyszülőkben és édesapákban is rengeteg kérdés, kétely merülhet fel a gyermeknevelés kezdetén, egy-egy sírósabb, úgymond többemberes baba kapcsán pedig rendszerint a tápszer merül fel könnyebbséget, rendeződést hozó perspektívaként. Érdemes lehet az ilyen helyezetek elkerülése érdekében már a várandósság előtt felkeresni a városban elérhető tanácsadókat (http://renatal.blog.hu/tags/szoptatasi_tanacsado), akik idejekorán felvértezhetik a szülőket a szükséges információkkal.

Szintén fontos a tudatos készülés a szülésre és a kórházi tartózkodásra is. Az aranyóra, a rooming in rendszer mind-mind megalapozhatják a sikeres szoptatást (erről szóló cikkünk itt érhető el ), megvalósíthatóak hüvelyi szülés és császármetszés után egyaránt. Hasznos a szülési terv elkészítése is: a lehetőségek sorra vétele, és a szülészorvossal, neonatológussal történő előzetes egyeztetés. Az informálódás (és ennek kapcsán a tájékozott beleegyezés) egyfelől a bizonytalantól való félelem leküzdésében, másfelől pedig a potenciális ártalmak minimalizálásában, a szoptatást nehezítő beavatkozások elkerülésében is hatékony lehet. 

A császármetszés kapcsán fontos megjegyezni, hogy az anya támogatóinak állandó jelenléte a műtétet követően segíthet elkerülni a szeparációt, hatalmas lépést téve ezzel a korai szoptatástámogatás útján.


Ha nem sikerül…


„Én kerültem sorra a gyógyszertárban. A tápszerreceptet látva az ismerős gyógyszertáros neheztelően nézett rám: „Nem gondoltam, hogy maga is tápszerezni fog.”- mondta – „ekkora mellekkel ráadásul.” Legszívesebben elsüllyedtem volna. Nem látta az átsírt és átvirrasztott éjjeleket, nem látta az érzelmeimet, nem látott mást belőlem, csak két nagy mellett, és azt, hogy tápszert viszek a gyerekemnek. De máris csalódott bennem – én pedig azt éreztem, az anyaság első nagy vizsgáján csúnyán megbuktam.”

A szoptatás elengedése, a sikertelenség feldolgozása gyakran hónapokat, éveket is igénybe vesz. Nehéz élethelyzet, amelyet ráadásként gyakran kísérnek rosszalló, bíráló megjegyzések.  Ezért fontos hangsúlyozni: egy édesanyát sem lehet élete egyik kulcsszerepében mérlegre tenni az alapján, hogy mivel táplálta, táplálja a gyermekét. A jó ügy érdekében sem lehetünk tapintatlanok és offenzívek még a legközelebbi kapcsolatainkban sem, a segítő szándék sem lehet magyarázat az anya elbizonytalanítására saját kompetenciái tekintetében.

Az anyatej helyettesítésére a WHO és a szakmai szervezetek ajánlásai szerint donor női tej vagy speciális csecsemőtápszer használható. Debrecenben több évtizede zajlik sikeresen az anyatejgyűjtés (erről részletesen olvashattok ezen a linken), a háziorvosok és a védőnők tájékoztathatják a szülőket arról, hogy jogosultak-e ennek térítésmentes igénybevételére. A tápszer felírása szintén orvosi kompetencia, a körzeti gyermekorvosok segíthetnek a legideálisabb kiválasztásában.

Ha nem szoptatok, nem kötődik majd hozzám?

A gyermeküket cumisüvegből tápláló édesanyák gyakran tartanak attól, hogy képtelenek megadni gyermekük pszichés fejlődése számára azt, amit a szoptató édesanyák igen.
A szakirodalmak egyetértenek abban, hogy a szoptatás a lelki fejlődés tekintetében is kulcsszerepet játszik, a testközelség megélését, a szopási igény mellen való kielégítését a biztonságos kötődés alapvető építőelemeinek tekintik – annak tekintenek azonban sok más dolgot is, amelyeket a nem szoptató édesanyák is megadhatnak a gyermeküknek.  

_meg_egeszen_apro_volt_mikor_lett_egy_ritualenk_kozel_huztam_a_mellkasomhoz_a_kezemet_a_feje_tetejere_tettem_es_simogattam_a_szemoldoket_a_cumisuveget_megtamasztottam_a_vallamon_es_mindket_kezemmel_o_1.jpg


„Még egészen apró volt, mikor lett egy rituálénk. Közel húztam a mellkasomhoz, a kezemet a feje tetejére tettem, és simogattam a szemöldökét. A cumisüveget megtámasztottam a vállamon, és mindkét kezemmel öleltem. Bocsánatkérés is volt azért, hogy képtelen vagyok arra, amire mindenki más képes. Amire képes a gyógyszertárosnő, a nagyanyám, a szomszéd, az anyósom, a barátnőm – egyedül én nem. Igyekeztem ezekben a percekben pótolni azt, amit teljes valójában nem tudtam megadni neki. Két éves koráig aludt el így éjjel. Szorosan mellettem, rajtam szuszogva.”

A csecsemőgondozásában rengeteg jó út van. Nem egy üdvözítő megoldásról, hanem egyenrangú utak sokszínűségéről beszélünk. A szeretetben, odaadásban, törődésben töltött évek pedig célt érnek – stabil pszichéjű, kiegyensúlyozott, és biztonságosan kötődő kisgyermekhez vezetnek.


„Ma már nagy, négy éves. Néha még most is pityergek egy szoptató édesanya és gyermeke láttán. Irigylem őket. De aztán odafordulok hozzá. Nagyon szeret. Már biztos vagyok benne, hogy én vagyok neki a legjobb. Hogy senki más nem lenne az én lányomnak olyan jó anya, mint én. Hogy ezt kimondhassam, ahhoz évekre volt szükség, de végül kimondtam, le tudtam írni. A tapasztalataimat pedig igyekszem majd úgy felhasználni, hogy segíthessem őt a saját gyerekei szoptatásában.”

Mesék a szoptatásról - tizedik mese

Három gyermek édesanyja vagyok, 18, 16 és 6 évesek a lányok. Mindhármat 1,5-2 éves korukig szoptattam. Viszonylag későn „kezdtem az anyaságot”, 30 éves voltam, amikor az első, és 41, amikor a harmadik született. Talán megvártam azt, hogy a szüléseim során lehetőségem legyen a gyermekek számára minimalizálni az ártalmakat és találkozni azokkal az ismeretekkel, amelyek arról szóltak, hogy mi a baba igazi érdeke. A Klinika 1998-ban már bababarát kórház volt, így kérnem sem kellett a szoptatás támogatását és a rooming in ellátást, de kértem és megkaptam a háborítatlanságot és a szülőszéken szülést.

A szülés elválaszthatatlan része volt számomra a szoptatás, tudtam, hogy az anyatej a tökéletes védelmet és a tökéletes táplálékot adja majd a gyermekemnek. Fel sem merült bennem, hogy máshogy tápláljam a megszületettet. Hittem abban, hogy a testem és a természet tökéletesen végzi a dolgát és próbáltam lelkileg is követni a testemben zajló történéseket. Pedig „lánykoromban” kaptam elég megjegyzést a testalkatom és az anyaság össze nem illésére – „keskeny a csípőd, nehéz lesz a szülés”, „kicsi a melled, nem lesz elég a tej…” Ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket sokszor hallottam nővé válásom során.

Jómagam nehezített feltételekkel születtem, nem szophattam koraszülöttségem miatt, szóval a „hozott anyag” nem volt túl szerencsés. Mégis hittem abban, hogy adni akarom és tudom azt a gyermekeimnek, ami számukra a legfontosabb és valóban csak követnem kellett a testemet ebben.

Persze voltak küszködések és fájdalmak is. Az egyik barátnőm orgazmikus élménynek írta le a szoptatást, de a bedurrant, kőkemény mellem a második napon úgy fájt, mintha száz forró tűvel szurkálnák az első kicsim szoptatásainál, de a másik kettőnél már tudtam, hogy az eleje nehéz – időt és türelmet igényel és azt, hogy viseljem el a dolgok diszkomfortját – a fájdalmat, az állandóan tejben úszó pólókat, a baba számomra kiszámíthatatlan, neki nyilván igény szerinti jelzéseit, a 24 órás szolgálatot.

Nem volt könnyű időszak az első pár hét egyik gyermekemnél sem. Érdekes módon a tapasztalat nem enyhítette, a változás kapcsán megélt felbolydultságot, a fáradtságot, a babáimmal való összeszokás nehézségeit. Nehéz volt elsőre és harmadjára is.

Ugyanakkor valódi örömöt adott az együttlét, az, hogy tudom táplálni őket a számukra legoptimálisabb ennivalóval, és ennek a kényelmes egyszerűsége. Semmi mást nem kellett tennem, csak mellre helyeznem őket. Se fertőtlenítés, se melegítés, se komoly felébredés éjszaka… Az éjszakákat azért hosszú távon nehezen bírtam, állandó egyezkedésben voltam velük – aludjunk néhány órácskát együtt. A legnagyobbat még sírni is hagytam – ölben ringatva, üvöltve hagyott ki egy-egy szopcsit. Aztán ennek kínját én is megszenvedve csak győzködtem és kértem őket – s ez bevált, néhány nap alatt elfogadták az anyjuk „kétségbeesett” kérését, persze az első félévet követően...

A középső gyermekem volt szoptatás terén a legönállóbb és a „legtudatosabb”. Tökéletesen szabályozta magát – ha jóllakott, vagy ha megnyugodott, elengedte a cicit, nem elaludt rajta, hanem  használta és korán érkezett másodikként kihasználta az együtt töltött időt a kapcsolatfelvételre – beszélgetett, játszott a cicivel és velem.

Az első cicifüggő volt – nem tudott betelni sem az anyatej ízével, sem a mennyiségével, sem az ölben töltött idővel. A tapasztalatlanságom, a bekapcsolódott saját korai emlékeim a hiányról, a tökéletesen akarom csinálni vágya miatt talán kevésbé tudtam figyelni az igazi igényeire és szükségleteire.

Aztán a kicsi… egy teljesen háborítatlan és könnyű szülést követő nyolc óra után elvitték tőlem és inkubátorba tették megfigyelésre a 3900 grammos babámat. Egy súlyos betegség gyanúja merült fel, rettegtem, aggódtam és az inkubátor mellett újraéltem valóban a saját koraszülöttségem nehézségeit, látva a valóban kora babákat. Nem szoptathattam, mert vér jött a melleimből, és a vérem okozhatott nála trombocitaszám eltérést. Az, hogy nem tarthattam a karjaimban, az, hogy újra és újra ott kellett hagynom, kétségbe ejtett. Tudtam, hogy nálam lenne jó helyen, mégis megrendült a hitem abban, hogy a testem továbbra is jól teszi a dolgát. Talán köze lehetett ennek ahhoz, hogy a kicsi előtt volt három vetélésem…

Az eszemmel viszont tudtam, hogy ismerni kell a problémát, hogy megtaláljam a legkevésbé rossz megoldást rá. Kérdeztem és kértem… küzdöttem és könyörögtem… sírva voltam határozott… így huszonnégy órán belül megkaphattam őt az inkubátorból.

A szülést követően közvetlenül abban az együtt töltött nyolc órában szoptattam, akkor mégis mintha először próbáltuk volna. Mindketten sírtunk, nem volt tejem, aggódtam és dühös voltam mindenkire.

Az első együtt töltött néhány nap nehéz volt. Nem az ő jelzéseire figyeltem, hanem arra, hogy minél többször szoptassam, hogy induljon be a tej. Hozattam a párommal homeopátiás bogyókat, literszámra ittam a vizet, és elszántan küzdöttem a tejért. Közben rettegtem, hogy nem engednek haza, ha nem lesz tej, ha nem lesz kakás pelus, ha csökken a súlya… ha mégis beteg.

Nem így lett, hazajöhettünk és látszólag minden rendben volt, de ott volt a törés, a félelem mindkettőnkben sokáig. Nehezen engedtem el a szoptatását, két év három hónapos koráig szopott – talán így akartam jóvátenni az első huszonnégy órában elmaradt ölelést.

Az elválasztások egyébként számomra könnyen mentek, bár a környezet reakciói eleinte bezavartak.

A nagyot tizennyolc hónapos koráig szoptattam, de már négy hónaposan kapott gyümölcsöt, majd húst, mert az akkori védőnői álláspont szerint csak így juthatott hozzá vitaminokhoz és vashoz. A másik kettő fél évig csak anyatejet kapott, de annyira szerették az új ízeket, hogy nem volt gond a hozzápótlással. Amikor már mást is ettek, az adott étkezésnél a pépes ételekkel kínáltam őket először, és csak azután kaptak anyatejet. Ez a saját gondolatom volt, folyadékként, kiegészítésként kínáltam a tejet… így szépen fokozatosan egyre kisebb mennyiséget szoptak és voltak kihagyott, elutasított szoptatások is. Az evés saját hatáskörbe került és igazi zökkenők nélkül hagyták el kb. egy éves korukra azt, hogy az anyatej legyen a fő táplálék.

A megnyugvási, elalvási szopcsi már nehezebb téma volt. Ez sokáig megmaradt, de különvált az evéstől.

Az elsőnél még kiváltottam az elalvási szopcsit tehéntejjel és hosszas meséléssel, simogatással. Ezzel kezdtük és egyre többször aludt bele ebbe, kihagyva a szoptatás körét. A középső belenőtt a mesélésbe, simogatásba és egyszer csak azt vettem észre, hogy ha ébren marad, akkor sem kéri a cicit. Ekkor volt tizenkilenc hónapos. Ő születni is így született – hipp-hopp ott volt és én azt éreztem, még nem állok készen. A szoptatás abbahagyása hasonló volt. Ő döntött így, én még nem ott tartottam, de elfogadtam a döntését. A kicsi két évesen még a cicin aludt el, de a tej fogyott, megváltozott az íze, és ő csalódottan közölte, hogy nem jó. Próbálkoztunk, de mivel nem álltam vissza a napközbeni szoptatásokra, ez így maradt. Szép lassan mindketten elengedtük a szoptatást, de még sokáig megmaradt az együtt alvás vele.

Három gyerek, egy anya és mégis más-más történetek. Ahol tartottam a saját dolgaimmal, traumáimmal, élményeimmel és érzéseimmel, ahogy születtek és amilyen alapszemélyiséggel érkeztek, az behatárolta a kapcsolatunkat, a szoptatást és az elválást is a szoptatástól. Jól van így. Sokat fejlődtem velük, általuk. Köszönet érte!