Az első fiamat 23 hónapig szoptattam. Erős, nagy babaként született, sosem okozott gondot neki a szopizás. A környezetemben elsőként szültem és az irodalomból próbáltam újból és újból megoldásokat találni. Családunkban (mindkét oldalról) meg volt a hidelem, hogy nálunk senki se tudott szoptatni. Nehéz volt megküzdenem a szkepticizmussal, a régi időre szoptató/etető hozzáállással. Folyamatosan lavíroztam a teljes igény szerinti szoptatás és a "azért tartsunk valami napirendet" között. Rengeteg energiámat őrölte fel ez a dilemma. Nem mertem átadni magam a szoptatás megnyugtató hatásának. Második gyermekem, kislány lett. Kisebb súlyú, lenőtt nyelvvel. A rutin, ami ezen átsegített és megint a szakirodalom. 1 hét kínlódás után hívtam fel a szülésznő figyelmét az eltérésre, amit ezután rögtön egy kis vágással megoldottak. Az ebből adódó mellbimbó sebeim hamar regenerálódtak. Másodszor már nagyobb önbizalommal engedtem bele magam a szoptatás örömébe. A megnyugtatás sokkal nagyobb szerepet kapott. Azon aludt el, éjszaka is velünk aludt a kezdetektől és annyiszor fordult felém, ahányszor csak akarta. 3,5 éves koráig szopizott. Még ma is emlékszik az ízére (5,5 éves), a megnyugtató érzésre és előszerettel játsza el. Látom a szemén a csillogást, az átszellemült tekintetet, amikor a szopizásra gondol. Nála előfordult 4 éves koráig (1 hónapban kb 1x), hogy kért még. 2 éves koráig CSAK szopizott és minimálisat evett/ivott. Újból meg kellett küzdenem a külvilággal, de egy jól képzett gyermekorvos és szoptatási tanácsadó támogatásával mertem hagyni, hogy az igényei szerint alakítsa. Harmadik gyermekem (lány), a legkisebb súlyú, de a legaktívabb újszülött volt. Császármetszés után legalább 10 órán keresztül óránként szopizott. Ő sokszor keveset szeretett volna, de kb 3 hét után logisztikailag nem bírtam a 2 nagy mellett (akkor voltak 3 és 5,5 évesek). Kezdődött a nyári szünet, betegek lettek. Őt nagyon tudatosan kellett "noszogatnom", hogy tele egye magát, hogy legalább másfél- két órát "kibírja" mell nélkül. Hétről hétre jobb lett és megerősödött. Miután túljutott az első 3-4 hónapon, kevésbé kötődött az anyamell megnyugtatásához. Nagyon jó étvággyal kezdte a hozzátáplálást, és mellette maradt a szopi. 15 hónaposan kellett 1 hónap alatt elválasztanom gyógyszerszedés miatt. Az első elválasztást én szorgalmaztam, mert úton volt a második gyermekünk és a mellbimbóim érzékennyé váltak, fáradt voltam és fizikailag nagyon nem kívántam. Megadtuk neki az időt, fokozatosan választottam el. Szoptatási tanácsadó látott el ötletekkel, praktikákkal és segített a belső lelkiismeret-furdalásommal megbirkóznom. Amit akkor megtanultam, hogy mindig a baba és az anya igényeit együttesen kell figyelembe venni. A szoptatás csak akkor nyújt megnyugvást a totyogók számára, ha az az anya számára sem terhes. A második esetben átadtuk magunkat az elválasztódás szabad folyásának. Apró megkötéseket tettem olykor, mikor már nagyobb volt (kb. 2,5 éves), hogy most már utcán nem, vagy majd lefekvés előtt. De pontosan lehetett érzékelni, hogy mikor minek jött el az ideje. Mindezt sírás, gyötrődés mentesen. Nekem ez csodálatos élmény volt, a harmónia megélése, az önmagunk átadása a természet ritmusának. 3 éves és 4 hónapos volt a nagy lányom, mikor a kicsi született. Akkor már csak lefekvések előtt szopizott. A harmadik várandósságomat már végig szoptattam. Soha nem voltak kontrakcióim. A mellem érzékeny volt, de mivel az egész már csak komfort jellegű és pár perces szopikat jelentett, nem választottam el. Nagyon tartottam a tandem szoptatástól, szülés után soknak éreztem. Holott a megnyugtató erejét le se lehet írni. De 1 hónap után a nagylányom nem jelentkezett tovább rendszeresen. Időnként eszébe jutott, akkor teret adtam neki, de ritkult és valójában egész pontosan nem is tudom mikor maradt el. Harmadik lányomat 15 hónaposan rohamléptekben kellett elválasztanom. Addigra 7 éve (4 hónap megszakítással) szoptattam. Váratlanul ért és akkor döbbentem rá, hogy mennyire lényemmé vált a szoptatás, az ölembe emelés és ennek az anya-gyermek harmóniának a napi megélése, a közelség, a test és szemkontaktus. Tudtam, hogy többet nem lesz gyermekem és nem lesz, akit ilyen közel érezhetek magamhoz, akinek ezt a lelki, fizikai megnyugvást nyújthatom. Valamiféle gyászt éreztem, hirtelen kiszakadt belőlem egy darab, egy szerep, egy kompetencia. Ezzel párhuzamosan szorongatott az érzés, hogy hogyan fogom megnyugtatni az éjjel-nappal szopizó babámat. Hogy fogom tudni biztosítani neki a megnyugvást. Az éjszaka volt a legnehezebb, amit a férjem vállalt mivel fizikailag sem bírtam a hosszú ringatásokat. 1 hét volt a kritikus, utána beállt valamiféle új rendszer. Ki kellett dolgoznunk az új kapcsolódásainkat. Rájöttem, hogy másfajta figyelmet igényelt a lányom. Mindaddig, ha fáradt volt vagy frusztrált, megszoptattam. Most elő kellett vennem a kreativitásomat. Még többet játszottunk, meséltünk. El kellett terelnem a figyelmét. Belejöttünk. Rengeteget segített a következő könyv: Szoptatás - Tanácsok és gyakorlati segítségnyújtás a szoptatás egész ideje alatt Márta Guóth Gumberger - Elizabeth Hormann Valamint egy kedves szoptatási tanácsadó, akihez többször fordultam technikai vagy lelki segítségért.
Sosem gondoltam,hogy ilyen hosszúra fog nyúlni ez az időszak az életemben. Észre sem vettem,elröpült. Számomra a szoptatás egy meghosszabbított köldökzsinór,mely ha van rá idő és mód,pont addig tart ki, amíg a baba-mama egységnek szüksége van rá.