A szül(et)és élményéért


2016.aug.19.
Írta: renatalcsoport Szólj hozzá!

Mesék a szoptatásról - tizenharmadik mese

Azt már gyerekként is tudtam, hogy a szomszéd kisfiú az öcsém tejtestvére volt és hogy előtte anyám mellettem is tudott egy másik babát is szoptatni, mert annyi teje volt. Ez a tudás valahogy magabiztossá tett, hogy nekem is lesz sok tejem, fogom tudni szoptatni a fiamat, aki 2015. májusában a 41. héten indítással, nagy dózisú oxitocin ellenére is eredménytelen 10 órás vajúdás után császárra született meg. A műtét után felöltöztetve megkaptam, mellre raktuk, de úgy emlékszem, mind a ketten elaludtunk a kimerítő nap után. Másnap sajgó hasi sebbel kínlódva kerestem a pózt, ami mindkettőnknek kényelmes lenne a szoptatáshoz, de csak nem sikerült úgy a szájába venni, hogy hosszabban bent tartsa, eredményesen szopjon. Az egyik ilyen kísérlet alkalmával a szobába belépő csecsemős nővér odalépett, ránk nézett, és közölte az „ítéletet”: lapos a mellbimbója, ezzel így nem fog menni. Hozasson be bimbóvédőt! Aztán jött a kórházi szoptatási tanácsadó, és ő is csak annyit mondott, hogy kicsi még a szája, hogy be tudja kapni az egész bimbóudvart. Egy hónap múlva, ha nagyobb és erősebb lesz, biztos jobban fog neki menni, addig meg fejjem az addigra már feszülő mellemből a tejet, nehogy elapadjon és azt adjam neki üvegből. Akkor és ott a kórházban nem is vontam kétségbe, hogy ezt nem így kéne. Rohantam a csecsemős nővérekhez és a kórházi fejőgéppel már fejtem is naponta többször. A gyönyörű sárga kolosztrumomat mindenki megdicsérte, és míg sok anya a tápszerért állt sorban a nővéreknél, én már akkor a hűtőbe be és ki hordtam a sárgás színű kincset. Minden szoptatásnál megpróbáltam mellből, de a keservesen bőgő gyerekkel a karomban mindig a teli üveghez nyúltam, amikor már nem akartam őt (és magamat) tovább kínozni. Ráadásul megmondták, hogy addig nem engednek haza a kórházból, míg a súlygörbéje el nem indul újra felfelé. Hiába volt 30-40 percig mellen, csak az üvegből fogyott el annyi mennyiség, amivel jóllakott és gyarapodni kezdett, az amúgy vasgyúró 57 cm-rel és 4.050 grammal született kisfiam. Az 5. napon egy neonatológus vette észre, hogy nagyon le van nőve a nyelve és fel kell vágni, amitől majd a szopása is hatékonyabb lesz. Bizakodtam.

Itthon elkezdődött a küzdelem, hogy elhagyjuk a bimbóvédőt és az üveget, és csak mellből tudjam őt táplálni, de a biztonság kedvéért a férjem a Sote-ről bérelt „ipari” fejőgépet, aminek a segítségével biztosítani tudtam azt, hogy ne kelljen tápszerhez nyúlni. Két hónap utána, aztán vettünk kicsi kézi gépet. És elindult egy nagy logisztikai, szinte már stratégiai játék. Váltogatva, de az egyik mellemet mindig készenlétben, tele tejjel tartottam, hogy abból igény szerint szoptathassak, a másikat meg fejtem, hogy ha nem sikerül, mindig legyen tartalék, amihez nyúlni lehet. Ami nem fogyott el, ment a fagyasztóba. Az egész napunk a szoptatási kísérlet, bőg a gyerek, bőgök én is, vajon mennyit evett mellből, mennyit melegítsek a hűtőből, mennyit fejjek, mennyit fagyasszak kérdések töltötték ki. És mindeközben ugyanabban a kórházban, ahol szültem búcsúztam a nagymamámtól. Anyám, anyósom sem éltek már. Két hét után a keresztanyám segítsége sem volt már szükséges, hogy a napi rutint megoldjuk. Makacsul hittem, hogy sikerülni fog elhagyni az üveget. És tényleg egyre javult az arány. Az egyes étkezések alkalmával már kb. fele-fele arányban evett először mellből bimbóvédővel, aztán ha nagyon nem ment és már őrjöngve sírt, jött az üveg. Eközben a nagyi állapota egyre romlott, feladta a küzdelmet, már csak búcsúzni jártunk be hozzá a kórházba. Csak találgatok, de azt hiszem a kisfiam érezte rajtam ezt a mérhetetlen nagy fájdalmat, és őrjöngve, üvöltve, sírva tolta el magától a mellemet mielőtt még a mellbimbó a szájába került volna. Már meg sem próbált szopni. Utáltam magam, hogy lefogom a gyereket és erőszakkal akarom a mellemet a szájába tenni, miközben a tej folyik végig a hasamon. Aztán ahogy a cumisüveg a szájába került és elkezdett enni, újra hálás szemmel nézett rám és nem sírt…. feladtam, nem erőltettem a mellemet a gyerekemre. Fejtem naponta háromszor, négyszer, sokszor, sokat. Gyűlt a fagyasztóban a készlet, mert közben kiderült, hogy tejadó sem lehetek, mert egy örökletes vérzsír anyagcserezavar miatt folyamatos szedett gyógyszer mellett nem lehet. A fáradtságtól és a tomboló hormonoktól sokszor úgy éreztem, hogy én nem vagyok más, csak egy fejőstehén, akiből csak spriccel az anyatej. A gyermekemnek pedig csak ez,  az üveges tej kell, nem is én. Kimozdulni se nagyon tudtunk itthonról, mert a fejőgép, hűtőszekrény, tejmelegítő háromszögéből, mint logisztikai központtól nem tudtunk eltávolodni. A hozzátáplálással javult kicsit a helyzet. Beállt a kereslet-kínálat, már nem fagyasztottam, de még mindig nem tudtunk reggel anélkül elindulni, hogy ne fejtem volna, este bármennyire is kimerült voltam, addig nem lehetett lefeküdni, amíg nem fejtem, és napközben is legalább egyszer kellett itthon. A külvilágnak ebből szinte semmit nem mutattam. Ha kérdezték: igen, van elég tejem, igen, a kisfiam anyatejes gyerek. Mert legbelül tudtam, hogy én rontottam el, hogy hagytam, hogy a cumizavar kialakuljon és nem keresetem időben szoptatási tanácsadót. A kisfiam szépen fejlődött, átaludta az éjszakát, kedves, kiegyensúlyozott gyerek volt. Én keveseknek mertem mutatni a kimerültségemet, de amúgy is, ez természetes egy kicsi baba mellett, mondták volna.  

Aztán amikor már mászott, kapaszkodva járt, egyre nehezebb volt megoldani a fejést, mert felmászott az ölembe, kitépte a kezemből a gépet, a járókában sem maradt meg. Akkorra mindent evett már és a napi kalória bevitelének csak töredékét fedezte az anyatej. 10 hónapos volt. Megbeszéltem a védőnővel, hogy hogyan állítom le szépen, lassan a fejést, hogy ne legyen mellgyulladásom. Bevallom, megkönnyebbültem, amikor befejeztük, kiürült a fagyasztó is és el lehetett mindent pakolni, ami a fejésre emlékeztet.

A férjem és a szűk család, néhány barát, aki tudta, hogy mi van a „kisfiam anyatejes, nem kap tápszert” mondat mögött, mindig nagyon támogatott, elmondták, hogy büszkék rám és időről-időre felvetették, hogy ha nem bírom, hagyjam abba, megadtam a fiamnak azt, amire szüksége van fizikailag és egy pihent anya is kellene neki. A férjem pedig a napi rutinban is segített, kimérte, melegített a tejet, mosogatott utána, sterilizált, stb. és féltett, akkor és most is, mert látja, hogy még 5 hónappal a befejezés után is ilyen nehéz erről írni. A nagy hormon hullámvasútnak is vége lett. Bár a melleim erősen megereszkedtek, de végre már nem fejnivaló tőgynek érezem őket. Ha fiamra gondolok, tudom, hogy megérte, de azt is, hogy nem lett volna muszáj ennyire nehéz utat választani.

Ebből a távolságból már tudom, hogy azonnal szakmai segítséget kellett volna kérnem és nem makacsul hajtogatni, hogy: „menni fog ez, adjunk még időt neki és addig is az én tejemet kapja, az én karjaim ölelik”. Utána pedig nem beletörődni azzal, hogy „innen már nincs visszaút, csak ki kell tartani még, amíg van tejem”. Tagadhatatlan, hogy voltak nagyon szép, megható, szívet melengető pillanataink, amikor egy-egy szoptatási kísérlett jobban sikerült, és épp ezért bízom benne, hogy egy kistestvérnél én is átélem majd a szoptatás boldogságát.

 

 

Mesék a szoptatásról - tizenkettedik mese

Sok mindenre felkészültem a terhesség alatt, utólag azt látom, egyedül a szoptatásra nem. Pedig kellett volna. Nem olvastam szakirodalmat,honlapokat, nem értekeztem senkivel a lehetőségekről. Tovább megyek: fogalmam sem volt hogy akarok-e majd szoptatni. Gondoltam akarok, jó lesz az majd, aztán ha nem, hát tápszer. Valahogy úgyis lesz. Ezt a "valahogy úgyis lesz" hozzáállást nem sikerült átmentem a szülővé válás kapuján belépve. Otthagytam az egyedüli régi életben, a szülőágyon onnan.

A szülés után egy olyan szobába szerettem volna kerülni, ahol többen vannak, első gyerek, mégis lássam mit kell csinálni. Nagy volt a tumultus így egy olyan ágyat kaptam, ami azon mamák szobájában volt, akiknek koraszülött a babája. 5 anyuka akik folyamatosan fejtek és jártak az inkubátorhoz. És én egyedül a saját gyerekemmel 0-24-ben. Eleve kínosan ügyeltem rá ne sírjon sokat, úgy éreztem sértené ezeket az anyukákat, hogy nem tudom ellátni pedig nekem legalább velem van. 4 napot töltöttünk bent, nem tanult meg szopizni. Kértem segítséget - nem kaptam. Bejött a szoptatós nővér de nem tudta ő sem cicire tenni nálam. se bimbóvédőre. Semmire. Kapott tápszert. Anyukám végig nyugtatott, majd ha hazajövünk segít. Próbált. Nem tudott. Tejem rengeteg volt, fejtem folyamatosan, hogy legalább cumisüvegből azt kapja. Rettentően fárasztó volt. Mindenki dicsért hogy jól csinálom. Én zokogtam, hogy nem tudok szoptatni. És szégyen volt bennem, hogy valahol ez nem is zavart annyira.

Egy hét telt el, mire találtunk megfelelő méretű bimbóvédőt és azzal egyik pillanatról a másikra szopizni kezdett. Attól, hogy nem szopizott csak egy rosszabb volt: hogy szopizott. Nehéz szavakba önteni ezt a lelki hullámvasutat. Hogy nem hagyod abba, csinálod, küzdesz, majd beledöglesz, sikerül, de ez is rossz. Nekem a szoptatás kevés szépet adott. Nehezen ment. Nem szerettem. Nagyon szerettem volna szeretni. Voltak néha jó pillanatok. ezeket őrzöm legbelül a szívemben, mikor hajnalban egyből ráfordult a cicire és békésen evett egy órán át. hozzámbújt, szuszogott simogatott. De olyan kevés van ebből. Fájdalmasan kevés.

Nem tanult meg bimbóvédő nélkül szopni. Nem tudtam hogy kell. Kértünk segítséget szoptatási tanácsadótól, nem jött ki. Levélben annyit írt tegyem minél többet cicire. Nekem ettől elveszett a hitem. Szerettem volna ha akkor és annyit szopik mint akar de nekem ez színtiszta stressz volt, folyton azt figyelni éhes-e. Rendelkezésre állni. És csakis ülve bölcsőtartásban mert máshogy nem szopott. Szégyen volt a tudat h én ezt abba akarom hagyni. Borzasztó fájdalom volt, hogy képtelen voltam rászánni magam, hogy abbahagyjam, nem nyertem magam előtt feloldozást, hisz neki ez a legjobb. Az anyatej. Mindenek felett. Belementem egy lefelé húzó spirálba.

Hogy ki állt mellettem végig? A férjem. Ő TÁRS. Igyekezett igazodni minden rezdüléshez, mozdulathoz, igényhez. Minden hajnalban minden szoptatásnál végig ébren ott ült mellettünk, beszélgetett velem, simogatott, sírt velem, mikor mire volt szükség. Mondta hogy hagyjam abba? Soha. Gondolta? Tudom hogy minden nap. Nem bírta látni a szenvedésemet. Arról az érzelmi hullámvasútról amin ültem nem is beszélve. AZ állandó kitörések, a rengeteg feszültség, a kiabálások, sírások.

Mindenkinek volt jó tanácsa. Hagyd abba. Ne hagyd abba. Fejjél sokat. Ne fejjél semmit. Vedd el a bimbóvédőt. Örülj, hogy nem ázik ki a melled. Jó a tápszer is. Olvastad mennyi szemét van benne? Igény szerinti szoptatás 1 éves kor felett is. Tudtad hogy Nyugatra ez életstílus kérdése? Belekergetik az anyákat ebbe. Mérd mennyit eszik. Minek méred, nem mindegy?!

Öt és fél hónapig tartott a mi közös harcunk. Ekkor engedtük el a szoptatást. Nem bírtam tovább, napokat zokogtam. Előtte és utána is.Egyik nap hazajöttem egy doboz tápszerrel. A férjem mindenkinek azt mondta, kérdezésem nélkül, elfogyott a tejem. Valóban, egy idő után szép lassan elfogyott.

Két kép ég bennem. Az első a szülőszobáról. Ahogy a kisfiam a meztelen mellkasomon fekve a cicimet keresi. De nem tudtam rátenni. És az utolsó szoptatás amit végig sírtunk a férjemmel mindketten, egy vasárnap reggel. Az életünk pedig megváltozott. Elindultunk felfelé, boldog kiegyensúlyozott család lettünk. Sokat beszélgettünk erről, beszélünk a mai napig. Még mindig sírok ha mélyre ások magamban.

A kisfiam 14 hónapos, okos, kötődő, kiegyensúlyozott gyermek, aki minden alkalommal az ölemben alszik el, velem alszik, és a tápszert is így kapja. Amit mi a mai napig "szopizásnak" hívunk.

Két dolog fáj nagyon, ha erre a témára gondolok. Az egyik, hogy nem tudtam igény szerint, hosszan szoptatni a kisfiamat. A másik, hogy nem hagytam fel hamarabb ezzel a harccal, amibe majdnem tönkrementünk mindannyian.

Tervezzük a testvért. Vele hogy lesz? Nem tudom. Szeretném hosszasan szoptatni? Igen. Szeretném ha el sem kezdene szopni? Igen. Az élet majd eldönti.

Mesék a szoptatásról - tizenegyedik mese

Kislányunk, Hanga 2015.01.14-én született, nem tervezett császárral. Már maga a műtéti születés, és az ezzel járó testi és lelki fájdalmak együttese is bőven elég lett volna nekem, így sokként ért, hogy a babám a kezdeti súlyvesztés után két hetes koráig csak 60 grammot hízott. Bekövetkezett az, amit sosem gondoltam volna, hogy nincs elég tejem. Úgy sírtam, és olyan fájdalmat éreztem a szívemben, amilyet még soha. Szoptatási tanácsadó segítségét kértem. Elmondta: az elsődleges cél, hogy a babám súlya elinduljon felfele, be kellett hoznunk a lemaradásunkat. Pótlást kellett adni. Sírtam, mikor az első adagot pipettával adtuk oda Hangának. Szerencsére hamar találunk valakit, aki az Anyatejgyűjtő Állomás mellett nekünk is gyűjtötte az anyatejet, így lettünk tejtesói egy nagyon aranyos kisfiúnak. Én egyáltalán nem vagyok tápszerpárti, ezért áldás volt ez a lehetőség.

A tanácsadó javaslatát, miszerint 3 óránként tegyem mellre, mérjem mennyit evett és az adott hízáshoz szükséges becsült tej mennyiséget pótoljam neki, csak 4 óránként tudtuk ütemezni, így jött ki az alvásával együtt. Hízásnak indult a kisbabám. Szopibarát módon, házi szoptaníttal pótoltunk, mert tudtam, ha cumit, cumisüveget kap a Kincsem, könnyen cumizavarhoz vezethet, és ez a történtek után egyáltalán nem hiányzott. Másra se tudtam figyelni, csak a szopira, a tejmennyiségre. Szopi, mérés, pótlás, altatás. Szopi, mérés, pótlás, altatás. Ebből álltunk ki, nappal és éjszaka is.

Majd amikor már Hanga súlya rendeződött, a félelmem, hogy baja lesz, ha nem hízik, elmúlt. Már „csak” az maradt, hogy nincs elég tejem. Tagja lettem egy facebook-os szopis csoportnak (tanácsadókkal), rengeteg időt töltöttem olvasgatással (miközben cicin altattam a kislányomat), mintha kutattam volna valami megváltó, azonnali megoldás után. A titok után, amitől egy varázsütésre lesz elég tejem. Mindenféle tejszaporító dolgot kipróbáltam. Barnarizs nyákot, aminek borzasztó íze volt, homeos bogyókat, more milk tablettát, teát, a bükki füves Gyuri bácsit is felhívtam, milyen gyógytea keveréket csináljak. Időt, pénzt nem sajnálva mindet felkutattam. Egyik sem használt. Úgy döntöttem, még a görögszéna mag tablettát kipróbálom, de ez lesz az utolsó. Egyedül itt vettem észre valamicskével több tejtermelést. De ez is csak egy darabig használt. Közben igyekeztem sokat puciskodni, bújni a babámmal, hogy a bőrkontaktus tejserkentő hatását is kihasználjam. Továbbá sokat altattam cicin, sokat hagytam komfort szopizni a babámat.

Majd kb. 3 hónapos lehetett Hanga, mikor azt éreztem belül, már nem jó ez a 3 óránkénti etetés. Mindenhol azt olvastam, minél többször teszem mellre a babát, annál több tej termelődik. Elhatároztam, óránként cicire fogom tenni a kicsit. Ha kell, ha nem. Ebből baj nem lehet. Mert tudtam, ha esetleg nem fog kelleni neki a cici, el fogja utasítani, és akkor majd később fogja kérni. Néztem az időt, és egy óra elteltével cicire tettem, ha ébren volt. Elfogadta. Minden alkalommal elfogadta. És egyszer csak azt vettem észre, hogy a korábbi, napi összesen 200-250 ml pótlás egyre csökken. Még mindig mértem a szopikat, éjszaka is, és egyre többször mutatott 100, vagy 100 ml közeli értékeket a mérleg, egyre több szopi után elhagyhattam a pótlást. Sikerélményem lett. Végül már csak estére „nem volt elég” tejem. 50 ml pótlás még mindig kellett. Ekkoriban kerestem fel egy baba alvásszakértőt Hanga alvásával kapcsolatos kérdéseimmel, aki mint kiderült szopis tanácsadó is volt. Mivel a szopizás is szorosan összefügg a baba alvásával, ezt is át kellett beszélni, és azt javasolta nekem, mivel ez a napi 50 ml pótlás már annyira kevés, nézzem meg, mi történik, ha elhagyom.

Elhagytam. És a babám nem is kérte. Elég volt a tejem neki. ELÉG volt a tejem, és a hízása is tartotta a megfelelő ütemet. És innentől már csak és kizárólag én tápláltam a gyermekemet, a saját tulajdon mellemből. Alig hittem el. De tényleg bekövetkezett!

Hanga már elmúlt 1,5 éves, és még mindig aktívan szopizik. Imádja, igazi cicista. És én örömmel adom neki. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy mélységes hálámat fejezzem ki Zsófinak, aki kisbabája mellett nemcsak fejte nekem a tejet, hanem mellettem állt, bíztatott, szopis sikersztorit küldött nekem, hogy ezzel is támogasson, velem együtt örült az egyre nagyobb szopis méréseinknek, és ami nagyon fontos: hitt bennem, mikor még én sem hittem magamban. Felbecsülhetetlen értéket, és segítséget kaptunk Tőletek, amiért mindig hálás leszek! Köszönöm!

Most pedig egyértelműen rajtam a sor, hogy higgyek benned, kedves Anyuka, aki e sorokat olvasod, és szopis gondokkal küzdesz! Hidd el, sokaknak nehéz az eleje. De ha megfelelő információkat és segítséget kapsz, és van benned kitartás, Neked is sikerülni fog! Én hiszek benned! Higgy hát Te is magadban! Ölelés!

Mérlegen az anyaság - a táplálás formája dönt?

Szerző: Hofgárt-Ékes Noémi

Az elmúlt hetek bejegyzései a szoptatástámogatás témái köré épültek. Nem lehet azonban szemet hunyni afölött, hogy időnként, minden igyekezet ellenére olyan elakadásokkal és nehézségekkel kerül szembe a szoptató édesanya, amelyeken nem tud sikeresen felülkerekedni. A várandósság, a szülés és a gyermekágy időszaka viharos, érzelmileg és fizikailag egyaránt megterhelő periódusa az emberi életnek. Olyan emóciók kerülhetnek felszínre, amelyekkel talán soha nem szembesültünk, emellett környezetünk, időbeosztásunk, családunk struktúrája véglegesen és visszavonhatatlanul megváltozik. Gyakran hoz ez az időszak egyfajta talajvesztettséget magával, amelyben nehezen maradunk a felszínen.

A mai társadalmi berendezkedés - kevés szerencsés kivétellel -  nem alkalmas arra, hogy biztosítsa a nők számára a gyermekágy időszakának zavartalanságát. Nincs időnk megállni, elidőzni, kivárni, hogy a lelkünk beérje a testi és környezeti változásokat. Mindezek a tényezők együttesen kevéssé segítik az anyák megküzdését a potenciálisan felmerülő szoptatási nehézségekkel. Hajlamosabbá tesznek a gyermekágyi depresszióra, segítők híján az igény szerintiség pedig gyakran marad puszta idea, amely a hétköznapokban nem valósítható meg, az út pedig innen adott esetben egyenesen vezet a tápszeres pótlás, és a hosszú távú szoptatás sikertelensége felé.


Mi a megoldás? 

Az anyatejes táplálás védelemre és támogatásra szorul, makroszinten is: fontosak a társadalmi akciók a szoptatás propagálására, a szülészeti intézmények bababarát működése is kulcskérdés. Még lényegesebb azonban a mikrokörnyezet. Kevés család fókuszál tudatosan a szoptatásra való felkészülésre, a régi berögződések, szokásrend pedig nem kedveznek az igény szerint szoptatni vágyó friss édesanyának. (Az ezzel kapcsolatos tévhitekről korábbi cikkünkben írtunk) Nagyszülőkben és édesapákban is rengeteg kérdés, kétely merülhet fel a gyermeknevelés kezdetén, egy-egy sírósabb, úgymond többemberes baba kapcsán pedig rendszerint a tápszer merül fel könnyebbséget, rendeződést hozó perspektívaként. Érdemes lehet az ilyen helyezetek elkerülése érdekében már a várandósság előtt felkeresni a városban elérhető tanácsadókat (http://renatal.blog.hu/tags/szoptatasi_tanacsado), akik idejekorán felvértezhetik a szülőket a szükséges információkkal.

Szintén fontos a tudatos készülés a szülésre és a kórházi tartózkodásra is. Az aranyóra, a rooming in rendszer mind-mind megalapozhatják a sikeres szoptatást (erről szóló cikkünk itt érhető el ), megvalósíthatóak hüvelyi szülés és császármetszés után egyaránt. Hasznos a szülési terv elkészítése is: a lehetőségek sorra vétele, és a szülészorvossal, neonatológussal történő előzetes egyeztetés. Az informálódás (és ennek kapcsán a tájékozott beleegyezés) egyfelől a bizonytalantól való félelem leküzdésében, másfelől pedig a potenciális ártalmak minimalizálásában, a szoptatást nehezítő beavatkozások elkerülésében is hatékony lehet. 

A császármetszés kapcsán fontos megjegyezni, hogy az anya támogatóinak állandó jelenléte a műtétet követően segíthet elkerülni a szeparációt, hatalmas lépést téve ezzel a korai szoptatástámogatás útján.


Ha nem sikerül…


„Én kerültem sorra a gyógyszertárban. A tápszerreceptet látva az ismerős gyógyszertáros neheztelően nézett rám: „Nem gondoltam, hogy maga is tápszerezni fog.”- mondta – „ekkora mellekkel ráadásul.” Legszívesebben elsüllyedtem volna. Nem látta az átsírt és átvirrasztott éjjeleket, nem látta az érzelmeimet, nem látott mást belőlem, csak két nagy mellett, és azt, hogy tápszert viszek a gyerekemnek. De máris csalódott bennem – én pedig azt éreztem, az anyaság első nagy vizsgáján csúnyán megbuktam.”

A szoptatás elengedése, a sikertelenség feldolgozása gyakran hónapokat, éveket is igénybe vesz. Nehéz élethelyzet, amelyet ráadásként gyakran kísérnek rosszalló, bíráló megjegyzések.  Ezért fontos hangsúlyozni: egy édesanyát sem lehet élete egyik kulcsszerepében mérlegre tenni az alapján, hogy mivel táplálta, táplálja a gyermekét. A jó ügy érdekében sem lehetünk tapintatlanok és offenzívek még a legközelebbi kapcsolatainkban sem, a segítő szándék sem lehet magyarázat az anya elbizonytalanítására saját kompetenciái tekintetében.

Az anyatej helyettesítésére a WHO és a szakmai szervezetek ajánlásai szerint donor női tej vagy speciális csecsemőtápszer használható. Debrecenben több évtizede zajlik sikeresen az anyatejgyűjtés (erről részletesen olvashattok ezen a linken), a háziorvosok és a védőnők tájékoztathatják a szülőket arról, hogy jogosultak-e ennek térítésmentes igénybevételére. A tápszer felírása szintén orvosi kompetencia, a körzeti gyermekorvosok segíthetnek a legideálisabb kiválasztásában.

Ha nem szoptatok, nem kötődik majd hozzám?

A gyermeküket cumisüvegből tápláló édesanyák gyakran tartanak attól, hogy képtelenek megadni gyermekük pszichés fejlődése számára azt, amit a szoptató édesanyák igen.
A szakirodalmak egyetértenek abban, hogy a szoptatás a lelki fejlődés tekintetében is kulcsszerepet játszik, a testközelség megélését, a szopási igény mellen való kielégítését a biztonságos kötődés alapvető építőelemeinek tekintik – annak tekintenek azonban sok más dolgot is, amelyeket a nem szoptató édesanyák is megadhatnak a gyermeküknek.  

_meg_egeszen_apro_volt_mikor_lett_egy_ritualenk_kozel_huztam_a_mellkasomhoz_a_kezemet_a_feje_tetejere_tettem_es_simogattam_a_szemoldoket_a_cumisuveget_megtamasztottam_a_vallamon_es_mindket_kezemmel_o_1.jpg


„Még egészen apró volt, mikor lett egy rituálénk. Közel húztam a mellkasomhoz, a kezemet a feje tetejére tettem, és simogattam a szemöldökét. A cumisüveget megtámasztottam a vállamon, és mindkét kezemmel öleltem. Bocsánatkérés is volt azért, hogy képtelen vagyok arra, amire mindenki más képes. Amire képes a gyógyszertárosnő, a nagyanyám, a szomszéd, az anyósom, a barátnőm – egyedül én nem. Igyekeztem ezekben a percekben pótolni azt, amit teljes valójában nem tudtam megadni neki. Két éves koráig aludt el így éjjel. Szorosan mellettem, rajtam szuszogva.”

A csecsemőgondozásában rengeteg jó út van. Nem egy üdvözítő megoldásról, hanem egyenrangú utak sokszínűségéről beszélünk. A szeretetben, odaadásban, törődésben töltött évek pedig célt érnek – stabil pszichéjű, kiegyensúlyozott, és biztonságosan kötődő kisgyermekhez vezetnek.


„Ma már nagy, négy éves. Néha még most is pityergek egy szoptató édesanya és gyermeke láttán. Irigylem őket. De aztán odafordulok hozzá. Nagyon szeret. Már biztos vagyok benne, hogy én vagyok neki a legjobb. Hogy senki más nem lenne az én lányomnak olyan jó anya, mint én. Hogy ezt kimondhassam, ahhoz évekre volt szükség, de végül kimondtam, le tudtam írni. A tapasztalataimat pedig igyekszem majd úgy felhasználni, hogy segíthessem őt a saját gyerekei szoptatásában.”

Mesék a szoptatásról - tizedik mese

Három gyermek édesanyja vagyok, 18, 16 és 6 évesek a lányok. Mindhármat 1,5-2 éves korukig szoptattam. Viszonylag későn „kezdtem az anyaságot”, 30 éves voltam, amikor az első, és 41, amikor a harmadik született. Talán megvártam azt, hogy a szüléseim során lehetőségem legyen a gyermekek számára minimalizálni az ártalmakat és találkozni azokkal az ismeretekkel, amelyek arról szóltak, hogy mi a baba igazi érdeke. A Klinika 1998-ban már bababarát kórház volt, így kérnem sem kellett a szoptatás támogatását és a rooming in ellátást, de kértem és megkaptam a háborítatlanságot és a szülőszéken szülést.

A szülés elválaszthatatlan része volt számomra a szoptatás, tudtam, hogy az anyatej a tökéletes védelmet és a tökéletes táplálékot adja majd a gyermekemnek. Fel sem merült bennem, hogy máshogy tápláljam a megszületettet. Hittem abban, hogy a testem és a természet tökéletesen végzi a dolgát és próbáltam lelkileg is követni a testemben zajló történéseket. Pedig „lánykoromban” kaptam elég megjegyzést a testalkatom és az anyaság össze nem illésére – „keskeny a csípőd, nehéz lesz a szülés”, „kicsi a melled, nem lesz elég a tej…” Ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket sokszor hallottam nővé válásom során.

Jómagam nehezített feltételekkel születtem, nem szophattam koraszülöttségem miatt, szóval a „hozott anyag” nem volt túl szerencsés. Mégis hittem abban, hogy adni akarom és tudom azt a gyermekeimnek, ami számukra a legfontosabb és valóban csak követnem kellett a testemet ebben.

Persze voltak küszködések és fájdalmak is. Az egyik barátnőm orgazmikus élménynek írta le a szoptatást, de a bedurrant, kőkemény mellem a második napon úgy fájt, mintha száz forró tűvel szurkálnák az első kicsim szoptatásainál, de a másik kettőnél már tudtam, hogy az eleje nehéz – időt és türelmet igényel és azt, hogy viseljem el a dolgok diszkomfortját – a fájdalmat, az állandóan tejben úszó pólókat, a baba számomra kiszámíthatatlan, neki nyilván igény szerinti jelzéseit, a 24 órás szolgálatot.

Nem volt könnyű időszak az első pár hét egyik gyermekemnél sem. Érdekes módon a tapasztalat nem enyhítette, a változás kapcsán megélt felbolydultságot, a fáradtságot, a babáimmal való összeszokás nehézségeit. Nehéz volt elsőre és harmadjára is.

Ugyanakkor valódi örömöt adott az együttlét, az, hogy tudom táplálni őket a számukra legoptimálisabb ennivalóval, és ennek a kényelmes egyszerűsége. Semmi mást nem kellett tennem, csak mellre helyeznem őket. Se fertőtlenítés, se melegítés, se komoly felébredés éjszaka… Az éjszakákat azért hosszú távon nehezen bírtam, állandó egyezkedésben voltam velük – aludjunk néhány órácskát együtt. A legnagyobbat még sírni is hagytam – ölben ringatva, üvöltve hagyott ki egy-egy szopcsit. Aztán ennek kínját én is megszenvedve csak győzködtem és kértem őket – s ez bevált, néhány nap alatt elfogadták az anyjuk „kétségbeesett” kérését, persze az első félévet követően...

A középső gyermekem volt szoptatás terén a legönállóbb és a „legtudatosabb”. Tökéletesen szabályozta magát – ha jóllakott, vagy ha megnyugodott, elengedte a cicit, nem elaludt rajta, hanem  használta és korán érkezett másodikként kihasználta az együtt töltött időt a kapcsolatfelvételre – beszélgetett, játszott a cicivel és velem.

Az első cicifüggő volt – nem tudott betelni sem az anyatej ízével, sem a mennyiségével, sem az ölben töltött idővel. A tapasztalatlanságom, a bekapcsolódott saját korai emlékeim a hiányról, a tökéletesen akarom csinálni vágya miatt talán kevésbé tudtam figyelni az igazi igényeire és szükségleteire.

Aztán a kicsi… egy teljesen háborítatlan és könnyű szülést követő nyolc óra után elvitték tőlem és inkubátorba tették megfigyelésre a 3900 grammos babámat. Egy súlyos betegség gyanúja merült fel, rettegtem, aggódtam és az inkubátor mellett újraéltem valóban a saját koraszülöttségem nehézségeit, látva a valóban kora babákat. Nem szoptathattam, mert vér jött a melleimből, és a vérem okozhatott nála trombocitaszám eltérést. Az, hogy nem tarthattam a karjaimban, az, hogy újra és újra ott kellett hagynom, kétségbe ejtett. Tudtam, hogy nálam lenne jó helyen, mégis megrendült a hitem abban, hogy a testem továbbra is jól teszi a dolgát. Talán köze lehetett ennek ahhoz, hogy a kicsi előtt volt három vetélésem…

Az eszemmel viszont tudtam, hogy ismerni kell a problémát, hogy megtaláljam a legkevésbé rossz megoldást rá. Kérdeztem és kértem… küzdöttem és könyörögtem… sírva voltam határozott… így huszonnégy órán belül megkaphattam őt az inkubátorból.

A szülést követően közvetlenül abban az együtt töltött nyolc órában szoptattam, akkor mégis mintha először próbáltuk volna. Mindketten sírtunk, nem volt tejem, aggódtam és dühös voltam mindenkire.

Az első együtt töltött néhány nap nehéz volt. Nem az ő jelzéseire figyeltem, hanem arra, hogy minél többször szoptassam, hogy induljon be a tej. Hozattam a párommal homeopátiás bogyókat, literszámra ittam a vizet, és elszántan küzdöttem a tejért. Közben rettegtem, hogy nem engednek haza, ha nem lesz tej, ha nem lesz kakás pelus, ha csökken a súlya… ha mégis beteg.

Nem így lett, hazajöhettünk és látszólag minden rendben volt, de ott volt a törés, a félelem mindkettőnkben sokáig. Nehezen engedtem el a szoptatását, két év három hónapos koráig szopott – talán így akartam jóvátenni az első huszonnégy órában elmaradt ölelést.

Az elválasztások egyébként számomra könnyen mentek, bár a környezet reakciói eleinte bezavartak.

A nagyot tizennyolc hónapos koráig szoptattam, de már négy hónaposan kapott gyümölcsöt, majd húst, mert az akkori védőnői álláspont szerint csak így juthatott hozzá vitaminokhoz és vashoz. A másik kettő fél évig csak anyatejet kapott, de annyira szerették az új ízeket, hogy nem volt gond a hozzápótlással. Amikor már mást is ettek, az adott étkezésnél a pépes ételekkel kínáltam őket először, és csak azután kaptak anyatejet. Ez a saját gondolatom volt, folyadékként, kiegészítésként kínáltam a tejet… így szépen fokozatosan egyre kisebb mennyiséget szoptak és voltak kihagyott, elutasított szoptatások is. Az evés saját hatáskörbe került és igazi zökkenők nélkül hagyták el kb. egy éves korukra azt, hogy az anyatej legyen a fő táplálék.

A megnyugvási, elalvási szopcsi már nehezebb téma volt. Ez sokáig megmaradt, de különvált az evéstől.

Az elsőnél még kiváltottam az elalvási szopcsit tehéntejjel és hosszas meséléssel, simogatással. Ezzel kezdtük és egyre többször aludt bele ebbe, kihagyva a szoptatás körét. A középső belenőtt a mesélésbe, simogatásba és egyszer csak azt vettem észre, hogy ha ébren marad, akkor sem kéri a cicit. Ekkor volt tizenkilenc hónapos. Ő születni is így született – hipp-hopp ott volt és én azt éreztem, még nem állok készen. A szoptatás abbahagyása hasonló volt. Ő döntött így, én még nem ott tartottam, de elfogadtam a döntését. A kicsi két évesen még a cicin aludt el, de a tej fogyott, megváltozott az íze, és ő csalódottan közölte, hogy nem jó. Próbálkoztunk, de mivel nem álltam vissza a napközbeni szoptatásokra, ez így maradt. Szép lassan mindketten elengedtük a szoptatást, de még sokáig megmaradt az együtt alvás vele.

Három gyerek, egy anya és mégis más-más történetek. Ahol tartottam a saját dolgaimmal, traumáimmal, élményeimmel és érzéseimmel, ahogy születtek és amilyen alapszemélyiséggel érkeztek, az behatárolta a kapcsolatunkat, a szoptatást és az elválást is a szoptatástól. Jól van így. Sokat fejlődtem velük, általuk. Köszönet érte!

 

Mesék a szoptatásról - kilencedik mese

Nos, hol is kezdjem. Első gyermekem született meg tavaly június 14-én. Az elméletet ugye a védőnő elmondta, hogy kell/lehet ezt csinálni. Mégis olyan furcsa érzés volt, mikor szülés után odahozták, hogy akkor szoptassak. Nagyon kedves volt a szülésznő, aki mellettem volt (nem fogadott), és mondta, és segített is abban, hogy a lehető leghelyesebben csinálhassam. Furcsa érzés volt. Régebben többször is elképzeltem, hogy milyen érzés lesz, nem ilyenre számítottam. Egyszerre szúrt és fájt picit, mégis olyan megnyugtató érzés volt. Viszont senki nem beszélt nekem addig az igény szerinti szoptatásról, így a "régi - 3 óránként kell ennie a gyereknek" rendszerbe csöppent bele. Volt, hogy ezzel nem foglalkoztam, mikor úgy éreztem, hogy éhes. 1 hétig voltunk a kórházban. Volt, hogy szétrágta a mellbimbómat és borzasztó fizikai fájdalmat éreztem, ha abból a mellemből kellett etessek. Majd (első gyerek lévén) mikor egyik éjjel kissé véreset bukott, rémülten szaladtam a csecsemősökhöz, hogy ez történt, és amúgy egész éjjel ordít, nem tudom mi a baj. Ekkor nem kaptam tőlük segítséget, mondván az én gyerekem minden éjjel ezt csinálja és amúgy is az én gyerekem, tudjam már, hogy mi a baja. A következő műszak annál segítőkészebb volt. Segítséget kértem szoptatásban, hogyan csináljam jól, és a fejéshez is, hogy kissé rendbe jöhessen a fájó mellem. A kórházban a hátralévő időben (3 nap) rendbe jött minden, felváltva kapott cumisüvegből és ciciből enni. Ezek voltak a kezdeti nehézségeink. Itthon már egy jóval támogatóbb környezet fogadott és meg is szűntek a szoptatási nehézségek. A hat hetes növekedési ugrásnál aztán jött az újabb meglepetés, ugyanis óránként kérte a fiam a cicit. Mivel eddig nem volt ilyen, megijedtem, hogy nem elég a tejem, mivel ezt 2 napig csinálta, így kicsit utánpótoltuk tápszerrel, ezután tudott nyugodtan elaludni. A legrosszabb az volt, hogy a védőnőnk azt mondta, hogy nem gond, főleg amilyen hőség volt, a doktornő viszont azzal traktált, hogy a gyerek túl van etetve, legalább 3 órát ki kell bírnia, hamarabb ne adjak neki enni (fél kg-t hízott 1 hét alatt).Így legyen okos egy első gyermekes anyuka. Több nehézség viszont szerencsére nem ért. Most 13 hónapos múlt a nagylegény, és köszöni szépen, még mindig boldog a cicimmel. Sokat mentünk pici kora óta, így sokat szoptattam autóban, kis termetemnek és a nagy kombi autónknak hála a csomagtartóban nyugodtan és kényelmesen tudtam mindig fekve szoptatni :) Ezek voltak a mi meghitt perceink. És még mindig azok. Szemezünk közben, egymással foglalkozunk. Bármi van, bármilyen a hangulatom, ha szoptatok, megnyugszom mindig. És a picur is. Nekem ez a "Xanax"om. Most sokszor vicces, hogy mikor ő cicizni szeretne, kb köldökig húzza le a pólómat. Ez nyilvános helyen elég érdekes tud lenni. Ilyenkor sokat nevetünk. Szeretek szoptatni, és örülök, hogy ilyen ajándékot kaptam.

_szoptatasvilaghete2016.jpg

Mesék a szoptatásról - nyolcadik mese

Szerencsés vagyok, mert a 38.héten születtet meg Hanna és Samu, és az orvosom támogatta az ikres természetes szülést. Maguktól döntöttek az indulásról. 10 órás vajúdás után végül császármetszéssel segítették őket világra, mellyel így másfél év távlatából nem feltétlen értek egyet, de most nem ez a téma. Sokkal inkább bánt, hogy megfosztottak minket az aranyórától: este 10-kor volt a műtét, épp, hogy 1-1 puszit adhattam nekik és már vitték is el őket. Másnap délelőtt foghattam először kézben őket. A szoptatást is akkor próbáltam először, bejött egy csecsemős nővér 'segíteni', aki annyit közölt, hogy 'maga ilyen mellekkel nem fog tudni szoptatni', plusz, hogy ágyban, párnákkal a hátam mögött nem lehet szoptatni, üljek ki a székre. Engedelmesen odaültem, szörnyen kényelmetlen volt, csak bénáztunk mind a hárman. Közben a férjemmel vetettek bimbóvédőt (ők árulták, szétszedték a csomagokat, így darabját adták neki annyi pénzért, mint amennyi a boltban két darab). Utolsó nap hoztak tápszert, hogy etessem meg a gyerekeim, holott nem voltak nyűgösek, nem sírtak sokat, nem sárgultak, valószínűleg volt annyi előtej, ami elég volt nekik. Alig vártam, hogy hazajöjjünk. Olvastam 1-2 dolgot a szoptatásról, igaz, nem sokat, mert valahogy természetesnek vettem, hogy szoptatni fogok, anyám is szoptatott minket, igaz kb csak fél éves korunkig, tesóm is szoptatott. Mégis egy meglehetősen fura, hibrid példa volt előttem: fontos a szoptatás, de azért vizet is adjunk cumisüvegből, fejjek, azt adjam oda szopi után, ne hagyjam őket órákig a cicin lógni, túleszik magukat stb. Ebből próbáltam kihámozni, mi a jó nekünk, bimbóvédővel, mert a kórházban azt mondtak. Aztán eltelt itthon pár nap és kezdtem érezni, hogy nem oké ez a bimbóvédő, nem oké hogy 5 perc után nem lehet éhes, ha most szopizott, és a gyerekeimtől tanulva, rájuk figyelve elkezdtük kialakítani a saját ritmusunkat. Volt két rácsos ágyuk, ebben kb 2 órát ha eltöltöttek összességében, elég hamar bevackolták magukat a mi ágyunkba, így lett ez a négyünk ágya. Az eleje iszonyú nehéz volt, ott volt egyszerre két pici baba, folyton szoptattam, mindkét mellbimbóm csupa seb volt, főleg a bimbóvédő és az elektromos fejő miatt, mert ugye azt mondtak, fejni is kell. Pár nap alatt annyi tejem lett, hogy akkor nyelni alig tudtak. Talán olyan 10-12 naposak lehettek, amikor felhívtam egy szoptatási tanácsadót, ez életem legjobb döntése volt. Rengeteget segített, nem csak a szoptatással kapcsolatban, hanem általa, a beszélgetéseink segítségével elhittem magamról, hogy kompetens anyja vagyok a gyerekeimnek es hallgassak az ösztöneimre, figyeljek rájuk, es tudni fogom, mi a helyes, mit kell tennem. Senki másra ne hallgassak, csak rájuk, magunkra. Így lettek ettől kezdve teljes mértékben igény szerint szoptatott fiókáim, eldobtunk mindent, amit mások javasoltak: cumisüveget, cumit, bimbóvédőt. A sok szopival megtermeltek maguknak az elegendő mennyiséget.

19 hónapja szoptatom őket. Mindezzel nem csupán táplálom őket, ez egy gyöngéd, stabil, nagyon erős kapocs is közöttünk, a feltétel nélküli bizalom. Olyan odaadás és szeretet részemről, melyet csak anya érezhet gyermekei iránt. Sokszor nehéz persze, például 6 hós korukig sebes, sajgó mellbimbóval szoptattam, a dupla igénybevétel miatt még nehezebben gyógyultak a sebek. Olyan volt a mellbimbóm, mintha kiharaptak volna belőle egy darabot. De fél év alatt begyógyult, és azt gondolom, minden egyes fájdalmas perc megérte.

A férjemtől sok-sok támogatást kaptam es kapok a mai napig, ez rengeteg erőt ad. Neki is teljesen természetes, hogy a mai napig szoptatom a gyermekeink. Amíg a fájdalom miatt nem tudtam őket egyszerre szoptatni, segített ha itthon volt, ölelte, babusgatta, hordozta az éppen nem szopizót.

Persze, így 19 hónap után néha soknak érzem, például éjszakánként olykor nehéz. De ez a szoptatástól független, ikrekkel azért picit bonyolultabb az első 1-2-3 ev. De senkivel sem cserélnék, mert egyben ők a mi legnagyobb boldogságaink is, nap mint nap nagyon sokat tanulok magamról is tőlük, általuk.

 

Mesék a szoptatásról - hetedik mese

 

Iker lányaim 13 hónapos korukig kaptak anyatejet. 4 hónapos korukig kizárólagosan anyatejesek voltak, akkor nagyon lassan megkezdtük a hozzátáplálást. 10 hónapos korukig szopiztak, majd ezt követően még két hónapig kaptak lefejt tejet. Friss anyatejet egy éves korukig kaptak, majd még egy hónapig a mélyhűtött tejcsiből itták a reggeli kakaót. Összességében így 13 hónapig jutottak anyatejhez. A szopi mellett a Lányok kb. 3 hónapos korától fejtem is, hol a feles tejet, hol azért, hogy a mennyiséget növeljem. Ahogy jött a hozzátáplálás, és idővel csökkent egy-egy szopi mennyisége, illetve már egy egész étkezés kiváltásra került, illetve a Lányok átaludták az éjszakát, végig fejnem kellett a kiesett étkezések idejében, hogy ne csökkenjen a tejem mennyisége. 10 hónapig keltem órára éjjel is fejni, mai fejemmel szinte nem is értem, hogyan volt ehhez erőm.

Mivel a szoptatás mellett rengeteget kellett fejnem, hogy elegendő tejem legyen/maradjon egyszerre két gyerek számára is, idővel egyre fárasztóbbnak éreztem az egészet. Az első évünk gyakorlatilag végig a szoptatás-fejés-etetés körül forgott, hogy fenntarthassam az anyatejes táplálást. (Főleg utólag) visszagondolva megérte, megdolgoztunk az elért sikerért, de ehhez kellett az is, hogy a Férjem nagyon sok munkát levett a vállamról, mindenben segített, illetve nem volt másik gyerekünk, akit el kellett látni. Mivel a szoptatás-fejés nagyon sok időbe került, meglévő tesvér(ek) mellett mindez nem biztos, hogy sikerült volna, mert véleményem szerint van az a pont, ahol igenis figyelmet kell fordítani pl. egy nagyobb testvérre, még akkor is, ha az esetlegesen hasonló esetben az anyatejes táplálás rovására is megy. Ha szaporító fejés nélkül is végig elég tejem lett volna, talán nem is lett volna ilyen szívügyem, hogy meddig is fogok tudni kitartani, így viszont titkon az egy évet tűztem ki magamnak. Mindig csak apró lépésenként haladva: legyen meg, hogy 4 hónapig csak anyatejesek a Lányok, érjük el a fél évet, karácsonyt, legyen még egy hónap, már csak X hét. Aztán meglett az egy év (miután már csak géppel fejtem, szopi nélkül, és valószínű fejben is elfáradtam, a tejem is szép lassan apadni kezdett), az utolsó fejés után ünnepélyesen elraktam a fejőgépet, és pezsgőt bontottam.

Ikerbabák ellátása önmagában is nagyon fárasztó, a Férjemre viszont szerencsére mindenben számíthattam. A szüleim 200 km-re élnek tőlünk, így minden igyekezetük ellenére is ott volt köztünk a fizikai távolság. A Férjem viszont mindent megtett, hogy nekem csak a Lányokkal kelljen foglalkozni: vitte a háztartást, takarított, besegített a babaápolásban, tartotta bennem a lelket a nehezebb napokon. Díjazta, hogy megpróbálom fenntartani, hogy a Lányok minél tovább szopizzanak, és ebben valóban ott és úgy segített, ahogy tudott.A  babatervezés során nem gondoltam volna, hogy rögtön ketten is érkeznek hozzánk, majd rájöttünk, milyen csodálatos és kiváltságos dolog ikres szülőnek lenni, még akkor is, ha az gyakran nem kevés munkával jár. Megmagyarázhatatlan módon már a legelső pillanattól kezdve teljesen biztos voltam abban, hogy a Lányaim csak szopizni fognak, tápszer nélkül, és más forgatókönyv még csak a fejemben sem fordult meg. A kórházból hazatérve aztán iszonyúan fájt minden, ami a szoptatással kapcsolatos (+ mellé még a császáros seb is), már az is szörnyű volt, ha csak a cicimre nézett valaki. Ha ott és akkor nincs velünk az Édesanyám, biztos feladom. Napokig lényegében sírva szoptattam, aztán mint minden, ez is beállt, rendeződött. Ebben pedig nagyon nagy szolgálatot tett egy  elektromos mellszívó.

A szoptatás által megtanulhattam, mennyi mindenre képes az ember, ha akar és küzd. Mindamellett, hogy a szoptatásnak gyönyörű pillanatai voltak, adott pillanatban sokszor én mégis inkább a teljesítményt láttam benne: meddig lesz elég tejem, kitartok-e, stb. Az elején nekem nem ment egyedül a tandem szoptatás, így mindig reméltem, hogy a második csak úgy ébred/én ébresztem, ahogy az első befejezte az étkezést (ez szerencsére 90%-ban így is volt). Egy ikres anyuka persze mindent megold, mert muszáj. Pl. állva szoptat a kiságy mellett, amíg a másik, síró babót nyugtatja és simogatja az ágyban, míg a tesó cicin van. Aztán jött a tandemszoptatás időszaka: a legszebb, legkényelmesebb volt: mindenki egyszerre evett, össze lehetett bújni, igazi egységgé válhattunk. A legszebb része volt az egésznek. De egyszer minden jó véget ér: a Lányok úgy 8 hós koruktól újra külön kellett szopizzanak, mert ha egyszerre kerültek cicire, ott minden volt, csak étkezés nem: játék, a másik piszkálása, stb. Ezt valahol pedig értem is, hiszen a szopi ideje volt az egyetlen olyan közös dolog, amikor nem kellett anyán osztozni, és azok a pillanatok csak a kettesben levésről szóltak. Idővel persze minden megszépül, nem is tűnt olyan fárasztónak a sok fejés, és nagyon hálás vagyok csodálatos szopis, és tandemszopis pillanatokért, amik megadattak, illetve azért is hálás vagyok, hogy a sok fejéssel elég tejem volt ahhoz, amikor étkezést kellett pótolni, azt tápszár helyett anyatejjel tehettem meg.

Gyönyörű emlékek az első kórházi szopik, hogy már rögtön ott meg tudták mutatni a Lányok a maguk 35 hetével, és kevesebb, mint 2 kilójukkal, hogy igen rátermett, életrevaló kis hősök, akik apró termetük ellenére is mindent nagyon és ügyesen akarnak.

Csodálatosak voltak a tandemszopik, a közös pillanatok, illetve a praktikusság is, hogy bárhová elindulhattunk, mert a cici mindig kéznél van, így nem kellett tartani az éhen halós jelenetektől.A tandemszopi igen csak sokak érdeklődését felkeltette, többen megkérdezték a közeli ismerősök, barátok közül, hogy megnézhetik-e.

A Lányok szoptatása számszerűsítve:

Az egy év alatt simán megélt belőlem a tejserkentő teák, alkoholmentes sörök forgalmazója, valamint kiszámolhatatlan mennyiségű rántott levest fogyasztottam el

Kb. 550-600 liter tejet voltam képes produkálni, mily csodálatos is a természet, és a Jóisten.

Nettó szinten egy egész februári hónapot töltöttem a fejőgépen, szaporító fejéssel (7-7-5-5-3-3-1-1 percekkel)


Gyakorlati tanács ikrek szoptatásához, ami szerintem elengedhetetlen: bár ez szubjektív véleményem, de ikreket úgy gondolom, hosszú távon nem lehet igény szerint szoptatni, mert az könnyen az anya utolsó tartalékainak a feléléséhez vezethet. Az elején nekem pl. költenem kellett a korababáimat, így 1-1,5 óránként kezdődtek újra az etetések, és később is aktív szopik voltak, de én összehangoltam a Lányokat. Ha az egyik kelt, utána mindig keltettem a másikat, nagyon figyeltem rá, hogy egyszerre egyenek, majd egy napirendjük legyen. E nélkül egyszerűen nem bírtam volna (egyedül). Így viszont gyönyörűen összecsiszolódtunk, lehetett tervezni, működő, kiszámítható rendszerünk lett, amire a mai napig kényesen ügyelek. Nekem így működött, utólag sem csinálnám másként a napirendünket, az egymáshoz hangolást. Ezzel mind a Lányok, mind én jól működtünk, és persze boldog mama, boldog baba, boldog család. Ha nagyon sok a teszvesz, teendő, engedjük meg magunknak az élet apró örömeit: egy forró fürdőt, sétát kettesben, egy kavét a barátainkkal, hogy aztán feltöltődve, újult erővel térhessünk vissza a hétköznapok csodálatos, ám sokszor fárasztó kihívásaihoz.

Mesék a szoptatásról - hatodik mese

Mit jelent a szoptatás? Meghittséget, összebújást, szeretetet, gondoskodást. Legalábbis nekem. Persze a babámnak táplálékot is. De az egyik legszebb dolog a világon szerintem. Amíg nem csináltam, nem láttam így, pedig voltak a környezetemben szoptatós anyák. Átélni, a babádhoz bújni, közbe az illatát beszippantani teljesen más. Egy éves múlt a babám, örülök, h a mai napig tudom szoptatni. Nappal és éjjel is igényli, nappal leginkább az alvásoknál. Érdekes, de édesanyám csak kb.3 hónapos koromig tudott engem szoptatni, hát ezek szerint nálam másképp alakult. Már a szülőszobán működött a dolog, ahogy világra jött, nyújtogatta a nyelvét, és utána szopizott is. A kórházban egy csecsemős nővér tanácsára bimbóvédőt használtam, de pár hét alatt elhagytam, mert kipróbáltam nélküle, és úgy is boldogult a babám, s úgy éreztem akkor, h egy "csapdába" is kerülhetek, ha nem hagyom el, mert akkor esetleg nem fog boldogulni anélkül a babám később. A kezdeti 1-1,5 órás szoptatások olyan 5-6 hónapos korára rövidültek le. Ma már pár perc alatt simán elintézi. De hónapokkal ezelőtt elképzelni sem tudtam, hogy lesz a szinte egész napot kitöltő szoptatásokból rövid "esemény". Pláne, h a kórházi csecsemős állandóan azt mondta, h kb.2-3 óránként kellene ennie a babámnak. Utólag látom, h ezzel csak összezavart, de akkor nem láttam tisztán a sok infó között, h melyiket fogadjam el, ill. melyikkel szemben legyenek fenntartásaim. Az elején fejtem is, hajnali szoptatás után a másik cicit, vagy ha éppen nem ébredt, akkor amiatt. Többször volt mellgyulladásom is, lázzal, és sajnos antibiotikumra is szükségem volt. A szoptatással kapcsolatos bizonytalanságok (hosszuk ill. technika) és a mellgyulladás kapcsán szoptatási tanácsadóktól kértem tanácsot, és végül kaptam is (többeket hívtam, volt, aki ki is jött). A környezetem teljes mértékben támogatott, szükségem is volt rá, mert a pl. 6-8 x1,5 órás szoptatások mellett az alap dolgok megoldása is nehézkes volt, pl. sokszor a férjem csinálta meg a reggelimet, tízóraimat, és hozta a szoptatós fotelhez, h megegyem. Erre abszolút nem tudtam felkészülni várandósság alatt, és akkor a környezetemben volt, aki azt mondta, h fél óra után válasszam le a babámat - szerencsére ezt nem tettem, valamiért a hosszú szopikra volt szüksége a lányomnak. A mai napig imádok összebújni a lányommal, sokszor együtt is alszunk el a szoptatások közben, és együtt ébredünk. Ezek a legmeghittebb pillanatok egyikei. Vannak vicces pillanatok is, pl. amikor úgy szopizik váltott mellből, h magának teszi ki-be egyiket-másikat a kis kezével, mintha egy főételt enne, s mellé valamilyen jó bort kortyolgatna... J Vagy amikor nemrég meg akartam fürdetni, levetkőztettem, úgy alakult, h én is meztelen voltam, s ő pedig elkezdett szopizni. Váratlan és vicces volt. Ma reggel pedig úgy ébredt, hogy kimondta a szót, hogy"cici". Szeretnénk még babát a férjemmel, remélem, hogy őt is fogom tudni szoptatni majd

Elválasztás vagy elválasztódás? Hogyan fejeződik be a szoptatás időszaka?

szerző: dr. Körözsi-Tóth Ágnes, gyermekgyógyász-neonatológus, IBCLC laktációs szaktanácsadó

Hazánkban, társadalmunkban az édesanyák gyermekeiket általában egyéves kor alatt választják el, a szoptatás időszakát azonban évezredekig és manapság a világ nagy részén is inkább években és nem hónapokban mérték és mérik. Tulajdonképpen a magyar nyelv önmagában rejti, őseinknél meddig is tartott a szoptatás időszaka, gondolok itt pl. a tejfog elnevezésre, amiről mindenki tudja, hogy az iskoláskor kezdetén kezdenek maradandó fogakra cserélődni.

Sokan tartanak attól, hogy ha nem kezdeményezik gyermekük elválasztását, akkor az “örökké” fog tartani. Ugyanakkor, ahogy tág határok között változik, hogy egy gyermek mikor tanul meg járni, mikor bújik ki az első foga, és mikor lesz szobatiszta, ugyanúgy változik az a kor is, amikor a gyerek kinövi szopás iránti igényét. Vannak babák, akik természetes módon egy- két éves korukban abbahagyják a szopást, míg más gyermekek még három éves korukban is javában szopnak. Csak egy dolgot tudhatunk biztosan: előbb- utóbb tényleg minden gyermek felhagy a szopással.

Az elválasztás folyamatát leginkább a mi hozzáállásunk, elképzelésünk határozza meg, de hatással vannak rá más tényezők is: a gyermekünk szükségletei, saját, akár ki sem mondott érzéseink, stb... 

Az egyéves koron túli szoptatás ugyanúgy számos előnyt nyújt mind nekünk, mind gyermekünknek, mint a kezdeti időszakban. A szoptatásban sokan csak a vigasztalási lehetőséget látják és hajlamosak azt gondolni, hogy ilyenkor már nem jelent igazi táplálékot. Ez szerencsére nem így van, ráadásul az anyatej könnyebben feldolgozható például ételallergiával küszködő gyerekeknek, akiknek hosszabb ideig tartó védelemre lehet szükségük, hogy kifejlődjön a más ételek iránti tűrőképességük. A még szoptatott kisdedekre is igaz, hogy kevesebb alkalommal betegszenek meg. Arra vonatkozóan is vannak tapasztalatok, hogy a beszédet és az olvasást (különösen fiúknál) serkenti a hosszú  ideig tartó szopás, és az sem elhanyagolandó szempont, hogy a későbbiekben sokkal ritkábban van szükség fogszabályozásra.

A természetes elválasztás során az édesanya saját gyermekéhez igazítja az elválasztás ütemét. Ez általában fokozatos, bár előfordul, hogy gyermekünk néha korábban és gyorsabban hagyja abba a szopást, mint azt vártuk volna. Ez a fokozatosság lehetővé teszi, hogy tejünk mennyisége lassan és fokozatosan csökkenjen. A természetes módon történő elválasztás során biztos érzelmi hátteret nyújtunk, ezzel természetesen elősegítjük függetlenedését (amit manapság olyannyira hangsúlyoznak) és mégsem nem kell egy  boldogtalan gyermekkel küszködnünk. Elegendő időt és lehetőséget kap gyermekünk, nincs szükség  cumi vagy cumisüveg használatára (ezeket ráadásul csak még később tudnánk elvenni tőle), vagy más körmönfont praktikákra, drasztikusnak tűnő módszerekre.

A természetes elválasztás során sokunk számára a legnagyobb kihívás talán az, hogy meg kell küzdenünk mások véleményével. Érdekes, hogy egy 2-3 éves, cumizó vagy cumisüvegből evő, ivó gyerek megszokottnak számít, ugyanilyen korú gyermekünk szopása miatt esetleg mégis kínosan érezhetjük magunkat. (Persze ebben az életkorban azért már mi határozhatjuk meg, hogy hol és mikor, milyen körülmények között szoptatunk.)

Természetesen egy édesanya dönthet úgy, hogy nem szeretné kivárni, míg gyermeke önmaga hagyja el a szopást, finom, fokozatos módon mi magunk is kezdeményezhetjük az elválasztást. Kínálhatunk egészséges harapnivalót, folyadékot (hogy csillapítsuk éhségét, szomjúságát), szervezhetünk kimozdulós programot (különösen, ha nyilvános helyen már nem sűrűn szokott szopni). Mivel sok totyogó szeretne szopni akkor is, amikor unatkozik (persze, hiszen kifejezni még nem tudja minden érzését), egy-egy mozgalmasabb nap erre is jó megoldást nyújthat.

Gyermekeink jelzik, ha az elválasztás számukra túl gyors: kiborul, sír, még akkor is, ha mást kínálunk, más módon próbáljuk vigasztalni.  Viselkedésbeli változások vagy visszafejlődés, pl. dadogás, éjszakai felébredés, a túl erős ragaszkodás, az elválástól való új vagy fokozott félelem, harapás (ha azelőtt soha nem fordult elő), valamint olyan tünetek, mint a gyomorpanasz és székrekedés szintén jelzés értékűek.

Elképzelhető, hogy egy betegség vagy egyéb megrázó élmény hatására ismét sűrűbben szeretne szopni - nem jelent gondot, ha erre az időszakra nem korlátozzuk, ismét teret engedünk és nyugodtabb periódusban folytatjuk az elválasztás lépéseit.

Gyermekünket saját érzéseink is befolyásolják. Ha nyugodtak és biztosak vagyunk döntésünkben, akkor kevésbé valószínű, hogy gyermekünknek nehézsége lesz az elválasztás során. Ezzel szemben, ha bűntudatot érzünk az elválasztás vagy annak esetleges erőltetése miatt, sokkal nehezebbnek fogjuk találni a szeretet kimutatását feléje, ami nyugtalanná teheti őt, és növelheti szopás iránti vágyát.

Bizonyára feltűnt, hogy egy- két- három éves kisdedekről beszéltünk eddig. Ha ugyanis egy néhány vagy akár 6-7-8 hónapos kisbaba nem akar szopni, az nem jelenti azt, hogy el akarja választani magát. Ha olyan egy év alatti gyermekről van szó, aki még nem sok szilárd ételt kapott, pohárból sem iszik még, akkor valószínűtlen, hogy végleg abba akarná hagyni a szopást, azaz, hogy eljött elválasztódás ideje részéről. Sokkal nagyobb az esélye, hogy szopási sztrájkkal állunk szemben.

Kisbabánk tudatni akarja velünk, hogy valami baj van, valami megváltozott...

A szopási sztrájk oka néha teljesen egyértelmű, de előfordulhat, hogy az anya sosem tudja meg, mi is váltotta ki ezt a viselkedést.

 Leggyakoribb okai a következők lehetnek:

  • fájdalom: fogzás; sérülés, herpesz, más vírusfertőzés a szájban; fül- vagy torokgyulladás; a szoptatási testhelyzetben a babának valami fájdalmat okoz, például oltás helye vagy sérülés,
  • a baba megfázott vagy bedugult az orra, ezért szopás közben nem kap rendesen levegőt,
  • a baba túl sokszor kapott cumit, cumisüveget vagy gyakran szopja a hüvelykujját, és ez a tejmennyiség csökkenését eredményezte,
  • gyakran félbe kell szakítani a szoptatást valami miatt, vagy szoptatás közben gyakran elvonja valami a baba figyelmét,
  • a baba szokatlanul hosszú ideig volt külön édesanyjától.

Az anya bizonyos cselekedetei, reakciói is okozhatják azt, hogy a baba nem akar szopni:

  • az anya túl erősen reagál arra, ha a baba megharapja a mellét,
  • a napi rutin jelentősen megváltozik (pl. utazás, költözés),
  • az anya korlátozza a szopások gyakoriságát, vagy nagyon szigorúan meghatározza, milyen időközönként szophat a kicsi,
  • szoptatás közben az anya nagyon hangosan beszél vagy veszekszik a család többi tagjával,
  • az anya túlságosan izgatott, vagy folyton feszült, stresszel,
  • többször sírni hagyja kisbabáját, vagy halogatja a szoptatást, mikor a kicsi szopni akar.

​A szopási​ ​sztrájk​ ​néha hirtelen​ ​veszi​ ​kezdetét,​ ​máskor​ ​fokozatosan​ ​alakul​ ​ki.​ ​Ez​ ​mégsem​ ​jelenti​ ​azt,​ ​hogy​ ​fel​ ​kell hagynunk​ ​a​ ​kicsi​ ​szoptatásával.​ ​Ha​ ​megpróbáljuk​ ​rávenni​ ​gyermekünket,​ ​hogy​ ​újra​ ​szopjon,​ ​a sztrájk​ ​rendszerint​ ​2-4​ ​napig​ ​tart,​ ​bár​ ​néha​ ​ennél​ ​tovább​ ​is​ ​elhúzódhat.​ ​Kulcsszó​ ​a​ ​türelem​ ​és az​ ​elhatározás,​ ​hiszen​ ​sok​ ​anya​ ​még​ ​maga​ ​sem​ ​áll​ ​készen​ ​az​ ​elválasztásra.​ ​Így​ ​szinte​ ​minden esetben​ ​rávehetjük​ ​babánkat,​ ​hogy​ ​újra​ ​szopjon.