A szül(et)és élményéért


2016.aug.13.
Írta: renatalcsoport Szólj hozzá!

Mesék a szoptatásról - kilencedik mese

Nos, hol is kezdjem. Első gyermekem született meg tavaly június 14-én. Az elméletet ugye a védőnő elmondta, hogy kell/lehet ezt csinálni. Mégis olyan furcsa érzés volt, mikor szülés után odahozták, hogy akkor szoptassak. Nagyon kedves volt a szülésznő, aki mellettem volt (nem fogadott), és mondta, és segített is abban, hogy a lehető leghelyesebben csinálhassam. Furcsa érzés volt. Régebben többször is elképzeltem, hogy milyen érzés lesz, nem ilyenre számítottam. Egyszerre szúrt és fájt picit, mégis olyan megnyugtató érzés volt. Viszont senki nem beszélt nekem addig az igény szerinti szoptatásról, így a "régi - 3 óránként kell ennie a gyereknek" rendszerbe csöppent bele. Volt, hogy ezzel nem foglalkoztam, mikor úgy éreztem, hogy éhes. 1 hétig voltunk a kórházban. Volt, hogy szétrágta a mellbimbómat és borzasztó fizikai fájdalmat éreztem, ha abból a mellemből kellett etessek. Majd (első gyerek lévén) mikor egyik éjjel kissé véreset bukott, rémülten szaladtam a csecsemősökhöz, hogy ez történt, és amúgy egész éjjel ordít, nem tudom mi a baj. Ekkor nem kaptam tőlük segítséget, mondván az én gyerekem minden éjjel ezt csinálja és amúgy is az én gyerekem, tudjam már, hogy mi a baja. A következő műszak annál segítőkészebb volt. Segítséget kértem szoptatásban, hogyan csináljam jól, és a fejéshez is, hogy kissé rendbe jöhessen a fájó mellem. A kórházban a hátralévő időben (3 nap) rendbe jött minden, felváltva kapott cumisüvegből és ciciből enni. Ezek voltak a kezdeti nehézségeink. Itthon már egy jóval támogatóbb környezet fogadott és meg is szűntek a szoptatási nehézségek. A hat hetes növekedési ugrásnál aztán jött az újabb meglepetés, ugyanis óránként kérte a fiam a cicit. Mivel eddig nem volt ilyen, megijedtem, hogy nem elég a tejem, mivel ezt 2 napig csinálta, így kicsit utánpótoltuk tápszerrel, ezután tudott nyugodtan elaludni. A legrosszabb az volt, hogy a védőnőnk azt mondta, hogy nem gond, főleg amilyen hőség volt, a doktornő viszont azzal traktált, hogy a gyerek túl van etetve, legalább 3 órát ki kell bírnia, hamarabb ne adjak neki enni (fél kg-t hízott 1 hét alatt).Így legyen okos egy első gyermekes anyuka. Több nehézség viszont szerencsére nem ért. Most 13 hónapos múlt a nagylegény, és köszöni szépen, még mindig boldog a cicimmel. Sokat mentünk pici kora óta, így sokat szoptattam autóban, kis termetemnek és a nagy kombi autónknak hála a csomagtartóban nyugodtan és kényelmesen tudtam mindig fekve szoptatni :) Ezek voltak a mi meghitt perceink. És még mindig azok. Szemezünk közben, egymással foglalkozunk. Bármi van, bármilyen a hangulatom, ha szoptatok, megnyugszom mindig. És a picur is. Nekem ez a "Xanax"om. Most sokszor vicces, hogy mikor ő cicizni szeretne, kb köldökig húzza le a pólómat. Ez nyilvános helyen elég érdekes tud lenni. Ilyenkor sokat nevetünk. Szeretek szoptatni, és örülök, hogy ilyen ajándékot kaptam.

_szoptatasvilaghete2016.jpg

Mesék a szoptatásról - Harmadik mese

Az első fiamat 23 hónapig szoptattam. Erős, nagy babaként született, sosem okozott gondot neki a szopizás. A környezetemben elsőként szültem és az irodalomból próbáltam újból és újból megoldásokat találni. Családunkban (mindkét oldalról) meg volt a hidelem, hogy nálunk senki se tudott szoptatni. Nehéz volt megküzdenem a szkepticizmussal, a régi időre szoptató/etető hozzáállással. Folyamatosan lavíroztam a teljes igény szerinti szoptatás és a "azért tartsunk valami napirendet" között. Rengeteg energiámat őrölte fel ez a dilemma. Nem mertem átadni magam a szoptatás megnyugtató hatásának. Második gyermekem, kislány lett. Kisebb súlyú, lenőtt nyelvvel. A rutin, ami ezen átsegített és megint a szakirodalom. 1 hét kínlódás után hívtam fel a szülésznő figyelmét az eltérésre, amit ezután rögtön egy kis vágással megoldottak. Az ebből adódó mellbimbó sebeim hamar regenerálódtak. Másodszor már nagyobb önbizalommal engedtem bele magam a szoptatás örömébe. A megnyugtatás sokkal nagyobb szerepet kapott. Azon aludt el, éjszaka is velünk aludt a kezdetektől és annyiszor fordult felém, ahányszor csak akarta. 3,5 éves koráig szopizott. Még ma is emlékszik az ízére (5,5 éves), a megnyugtató érzésre és előszerettel játsza el. Látom a szemén a csillogást, az átszellemült tekintetet, amikor a szopizásra gondol. Nála előfordult 4 éves koráig (1 hónapban kb 1x), hogy kért még. 2 éves koráig CSAK szopizott és minimálisat evett/ivott. Újból meg kellett küzdenem a külvilággal, de egy jól képzett gyermekorvos és szoptatási tanácsadó támogatásával mertem hagyni, hogy az igényei szerint alakítsa. Harmadik gyermekem (lány), a legkisebb súlyú, de a legaktívabb újszülött volt. Császármetszés után legalább 10 órán keresztül óránként szopizott. Ő sokszor keveset szeretett volna, de kb 3 hét után logisztikailag nem bírtam a 2 nagy mellett (akkor voltak 3 és 5,5 évesek). Kezdődött a nyári szünet, betegek lettek. Őt nagyon tudatosan kellett "noszogatnom", hogy tele egye magát, hogy legalább másfél- két órát "kibírja" mell nélkül. Hétről hétre jobb lett és megerősödött. Miután túljutott az első 3-4 hónapon, kevésbé kötődött az anyamell megnyugtatásához. Nagyon jó étvággyal kezdte a hozzátáplálást, és mellette maradt a szopi. 15 hónaposan kellett 1 hónap alatt elválasztanom gyógyszerszedés miatt. Az első elválasztást én szorgalmaztam, mert úton volt a második gyermekünk és a mellbimbóim érzékennyé váltak, fáradt voltam és fizikailag nagyon nem kívántam. Megadtuk neki az időt, fokozatosan választottam el. Szoptatási tanácsadó látott el ötletekkel, praktikákkal és segített a belső lelkiismeret-furdalásommal megbirkóznom. Amit akkor megtanultam, hogy mindig a baba és az anya igényeit együttesen kell figyelembe venni. A szoptatás csak akkor nyújt megnyugvást a totyogók számára, ha az az anya számára sem terhes. A második esetben átadtuk magunkat az elválasztódás szabad folyásának. Apró megkötéseket tettem olykor, mikor már nagyobb volt (kb. 2,5 éves), hogy most már utcán nem, vagy majd lefekvés előtt. De pontosan lehetett érzékelni, hogy mikor minek jött el az ideje. Mindezt sírás, gyötrődés mentesen. Nekem ez csodálatos élmény volt, a harmónia megélése, az önmagunk átadása a természet ritmusának. 3 éves és 4 hónapos volt a nagy lányom, mikor a kicsi született. Akkor már csak lefekvések előtt szopizott. A harmadik várandósságomat már végig szoptattam. Soha nem voltak kontrakcióim. A mellem érzékeny volt, de mivel az egész már csak komfort jellegű és pár perces szopikat jelentett, nem választottam el. Nagyon tartottam a tandem szoptatástól, szülés után soknak éreztem. Holott a megnyugtató erejét le se lehet írni. De 1 hónap után a nagylányom nem jelentkezett tovább rendszeresen. Időnként eszébe jutott, akkor teret adtam neki, de ritkult és valójában egész pontosan nem is tudom mikor maradt el. Harmadik lányomat 15 hónaposan rohamléptekben kellett elválasztanom. Addigra 7 éve (4 hónap megszakítással) szoptattam. Váratlanul ért és akkor döbbentem rá, hogy mennyire lényemmé vált a szoptatás, az ölembe emelés és ennek az anya-gyermek harmóniának a napi megélése, a közelség, a test és szemkontaktus. Tudtam, hogy többet nem lesz gyermekem és nem lesz, akit ilyen közel érezhetek magamhoz, akinek ezt a lelki, fizikai megnyugvást nyújthatom. Valamiféle gyászt éreztem, hirtelen kiszakadt belőlem egy darab, egy szerep, egy kompetencia. Ezzel párhuzamosan szorongatott az érzés, hogy hogyan fogom megnyugtatni az éjjel-nappal szopizó babámat. Hogy fogom tudni biztosítani neki a megnyugvást. Az éjszaka volt a legnehezebb, amit a férjem vállalt mivel fizikailag sem bírtam a hosszú ringatásokat. 1 hét volt a kritikus, utána beállt valamiféle új rendszer. Ki kellett dolgoznunk az új kapcsolódásainkat. Rájöttem, hogy másfajta figyelmet igényelt a lányom. Mindaddig, ha fáradt volt vagy frusztrált, megszoptattam. Most elő kellett vennem a kreativitásomat. Még többet játszottunk, meséltünk. El kellett terelnem a figyelmét. Belejöttünk. Rengeteget segített a következő könyv: Szoptatás - Tanácsok és gyakorlati segítségnyújtás a szoptatás egész ideje alatt Márta Guóth Gumberger - Elizabeth Hormann Valamint egy kedves szoptatási tanácsadó, akihez többször fordultam technikai vagy lelki segítségért.
Sosem gondoltam,hogy ilyen hosszúra fog nyúlni ez az időszak az életemben. Észre sem vettem,elröpült. Számomra a szoptatás egy meghosszabbított köldökzsinór,mely ha van rá idő és mód,pont addig tart ki, amíg a baba-mama egységnek szüksége van rá.

Mesék a szoptatásról - második mese

Kezdetek

Amikor várandós lettem, hatalmas volt a boldogság és már akkor arra készültem, hogy minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy a születendő kisbabám a lehető legjobbat kapja. Körülbelül félidős várandós voltam, mikor megvettük az első cuki kisruhákat és ezzel elkezdtük gyűjtögetni a babakelengyét. Mindent elolvastam a neten, ilyen takaró, olyan kombidressz, amolyan kifogó (előtte életemben nem hallottam még ezt a szót...). Aztán mielőtt beszippantott volna a babaruha vásárlási őrület, eljutottam végre a kismama jógára, amire akkor már hetek óta terveztem menni, és azt hiszem, akkor megpecsételődött a sorsom (szerencsére <3). Itt hallottam először hordozásról, mosható pelenkazásról és ennek köszönhetően jutottunk el a férjemmel egy többalkalmas szülésfelkészítőre, ahol az utolsó alkalom a szoptatásról és a gyermekágyas időszakról szólt. Igény szerinti szoptatás. Itt szembesültem azzal, hogy a "jól bevált" régi gyakorlat, a háromóránkénti etetés, víz-és tea itatása a babával nem a norma, hanem egy pár évtizede bevett, a szoptatás sikerét igen rövid úton aláásó gyakorlat. Őszintén megmondom, akkor és ott nekem a baba igénye szerinti mellre kerülés fontossága, az aranyóra kiemelt szerepe, a szoptatás, mint komplex gondoskodási forma, a kizárólagos szoptatás, az együttalvás egytől egyig újdonság voltak. Ezután minden nap bújtam az internetet és a felkészítőn kapott irodalmat, és igyekeztem hiteles forrásból tájékozódni, hogy minden menjen, mint a karikacsapás. Az együttalvásról is sokat olvastam, és ekkor a külön szobában már összeszerelt, felcicomázott kiságyat nézve először merült fel bennem a gondolat: "Lehet, hogy a gyerekemnek jobb lenne, ha majd egymás mellett aludnánk?"

A Nagy Nap

Nagyon készültünk a szülésre, az aranyórára. Már sokkal korábban elhatároztam, hogy semmilyen fájdalomcsillapítást nem szeretnék a szülés alatt és ennek az indoka annyi volt, hogy olvastam arról is, hogy az EDA-t vagy kéjgázt kapó nők újszülöttjei nehezebben boldogulnak a szopizással, és ezt nagyon szerettem volna elkerülni. 
Minden a terveink szerint alakult, így a kislányom megszületése után zavartalan bőrkontaktusban élvezhettük egymás társaságát. Bár a mellhez kúszás elmaradt, amit őszintén sajnálok, leginkább azt, hogy esélyt sem kaptunk rá, a csecsemős nővér meg sem kérdezte, hogy nem szeretnénk-e megvárni, amíg a babánk maga próbálkozik, de a születés után egy órán belül mellen volt. Nagyon vártam az első szopizást, és nagyon érdekes élmény volt. Kicsit fura érzés, de egyben csodálatos és szívmelengető. Az első éjszaka megkérdeztem a csecsemős nővért (ő már a következő műszak volt), hogy hol aludjon a baba, így az ő javaslatára kerültünk egy ágyba, amiért a mai napig nagyon hálás vagyok.
A kórházban töltött három nap szinte végeláthatatlan szoptatásból állt, főleg éjszaka. Ezidő alatt komoly mélységeket is megjártam. Valahogy azt senki nem említette, hogy a hormonoktól egyik percben sírnom, a másikban nevetnem kell. Hogy a gyerek gyakorlatilag nonstop cicin szeretne lenni, azon is alszik és nem éjszaka. A legjobban azonban az bántott, hogy míg én abban a hitben voltam, hogy milyen ügyesek vagyunk, hiszen állandóan szopizik, pisil és kakil, megfelelő mennyiséget, a súlya esik és a csecsemősöktől kapott célzások: "Ezzel a súlyeséssel nem fognak holnap hazamenni." "Ha hazaengedjük és baja lesz a gyereknek, majd engem fog felelősségre vonni" és hasonlók, iszonyatosan kikészítettek és teljesen aláásták a magunkba vetett bizalmamat. 
Végül a harmadik napon csak hazaengedtek bennünket, ami hihetlen megkönnyebbülés volt a számomra.

Otthon

Úgy éreztem, szárnyalok. Végre itthon! A tejbelövellés még a hazaendegés előtt megtörtént, a gyerek súlya már nem esik, hanem nő, a kézzel fejést is elsajátítottam, azt gondoltam nagy baj már nem lehet. 
Végülis nagy baj nem is lett, csak nagyon gyorsan szembesülnöm kellett azzal, hogy milyen a valóság egy újszülött babával. Én nem is tudom mit hittem...de nem azt kaptam, nagyon nem. Először is, senki nem készített fel, hogy ez a pici lény nonstop és még azon túl is csak és kizárólag velem/rajtam szeretne lenni és szopizni, szopizni, szopizni. Ha azt hiszem elaludt, és szeretnék két percre megszökni, mert nem voltam pisilni, nem ettem, nem ittam, nem zuhanyoztam, nem mostam fogat, egyszóval semmit nem csináltam, ami az alapvető komfortérzetem (és némileg a létfenntartásom) biztosításához szükséges, akkor úgy rászorít a cicire, hogy csillagokat látok, ezzel jelezve, hogy nagy tévedésben vagyok, ha azt hiszem, megléphetek. Hogy amikor végre tényleg elaludt, és én beleharapnék a várva várt, már ezer éve kihűlt pizzába, pontosan abban a pillanatban sír fel, és kezdődik minden előről. Hogy az éjszakák szinte folyamatos ébrenléttel telnek, és természetesen egybefüggő szoptatással, ami alatt, gyakorlatlanságomból kifolyólag esélytelen, hogy pihenjek valamennyit. Hogy a legtöbb napon délután kettő és este tíz között minimum 2-3 órát FOLYAMATOSAN cicizik, és meg sem mozdulhatok, mert rögtön szívszaggató sírásban tör ki, egyik cici-másik cici-egyik cici- másik cici- bukás-egyik cici-másik cici-bukás-egyik cici-bukás...és ez, a végtelenségig. Hogy 13 napos korára még 60 gramm híja van a születési súlyához képest, és megsemmisülve állok a mérleg felett, hogy ez hogy lehet, mikor egyfolytában szopizik? Kétségbeesve hívom a védőnőt (akit imádunk, abszolút igény szerinti szoptatás párti), aki megnyugtat és egy-két nap kivárást javasol.  
Ebben az új és ismeretlen helyzetben, kialvatlanul, sokkolódva, a hormonjaimnak kiszolgáltatva mit tehettem? Először is bizonyítékot szereztem, hogy a gyerekem normálisan viselkedik. Mire nem jók a Facebook zárt csoportjai? Miután megnyugodtam, hogy nagy valószínűség szerint egy teljesen jól működő újszülött kisbabám van, úgy döntöttem, nem ágálok tovább a helyzet ellen, hanem inkább elfogadom. Szoptatás közben pihentem, olvastam, tévét néztem, nyomkodtam a telefonom, ettem fél kézzel, kezem ügyébe tettem az innivalót és minden fontos dolgot, nappal aludtam, a gyerek mellett. A kaját rendeltem, a háztartásban csak a legszükségesebbeket csináltam meg. Nekem ez így volt túlélhető és élhető. 
Mire a 6 hetes kontrollra mentünk, a kislányom másfél kilóval volt több, mint a születési súlya és őszintén mondhattam én is, mikor az orvosom rákérdezett, hogy vagyok, hogy "jól".

Az első év

Amit nem hittem, végül igaz lett. A szoptatás tényleg csodálatos. Akkor kezdtem ezt érezni, amikor megkaptam az első visszajelzéseket. Egy pillantás, egy hosszú összenézés, egy pici mosoly, az arcom fürkészése, matatás a számban. Imádtam nézni, ahogy megnyugszik szopizás közben, ahogy álomba merül, de a cicit el pillanatra el nem engedi, olykor-olykor cumizik rajta álmában is. Ahogy szorosan hozzám bújik, és tudom, hogy biztonságban érzi magát. Ahogy keményen dolgozik, hogy minden csepp tej a pocakjába jusson, mozog még a kis füle is a nagy munkában. Rájöttem, hogy szabadságot kapok a szoptatás által, bárhová mehetünk, mert az étel és ital mindig kéznél van. Mindig találtunk helyet, ahol diszkréten szopizhatott. 
A szilárd ételek bevezetését egyáltalán nem vártam. Olyan egyszerű volt, csak elővenni a cicit és megszoptatni. Most meg hámozni, reszelni, összetörni, párolni, megfőzni...és mind a kukában landol, vagy megeszem én. Semmi nem kellett neki. Majdnem egy éves volt, mire elkezdték érdekelni az ételek, addig is kitartóan próbálkoztunk, és mivel szépen gyarapodott és ránézésre is egészséges volt, így a nemevésből nem csináltunk problémát. A fő táplálék végig az anyatej maradt és egy percig nem bánom, szerintem a kislányom sem! 

Bölcsi

Korán meg kellett hoznunk egy nehéz döntést. A kislányunk 15 hónaposan elkezdte a bölcsődét, vissza kellett mennem dolgozni. Nem volt kétséges, hogy tovább szeretném szoptatni és rajta is egyértelműen azt láttam, hogy folytatni szeretné. 
A bölcsiben már a szülői értekezleten rossz érzés kerített hatalmába, mikor őszintén elmondtam, hogy még szopizik (10,5 hónapos volt ekkor), és, hogy velünk alszik, erre rögtön jött a megjegyzés, hogy a közel 5 hónap múlva esedékes kezdésig jó lenne elválasztani, és egy cinikus "gondoltam" az együttalvásra. Éreztem, hogy nem lesz jó, éreztem, hogy nem ez és nem így kell nekünk, de megpróbáltam legyőzni az ellenérzéseimet és így vágtunk neki januárban a beszoktatásnak. Nem szeretnék belemenni, min mentünk keresztül, a lényeg, hogy az evés több hét után sem volt valami fényes, az ottalvás pedig egyenesen tragikus volt, egyáltalán nem ment. Hat hét szenvedés után az egyik délután elővezette nekem a gondozónő, hogy ez így nem jó, és a gyerek érdekében (!) változtassak, mert így nem fog normálisan beilleszkedni, azaz ne altassam cicin, ne szoptassam annyit, épp csak azt nem mondta, hogy azonnal válasszam el, mert minden probléma eredője ez a fránya szoptatás. Rettenetesen éreztem magam, és nem azért, mert úgy alapjaiban kérdőjelezték meg az anyai kompetenciámat, az egyáltalán nem érdekelt, ebben a kérdésben megingathatatlan vagyok, hanem mert nem léptem sokkal hamarabb, és vittem el a gyerekemet másik bölcsődébe. 
Még aznap felhívtam egy családi napközit, ami eredetileg is a "B terv" volt, és a következő héten már ott kezdett a kislányunk. Pár nap alatt bebizonyosodott, hogy vele semmi gond nincsen, pláne nem azzal, hogy még szopizik. Evett, aludt, és láthatóan jól érezte magát. Ennyit számított, számít, hogy olyan emberek veszik körül, akik az ő igényeit helyezik előtérbe és akikben én is megbízom, és a bizalom kölcsönös. 

Most itt vagyunk, közel hét hónappal a bölcsikezdés után, egy töretlenül szopizó kisasszonnyal. Visszatekintve az eltelt időszakra, a mi kis szopis kapcsolatunkra, csupa kedves, meghitt, megmosolyogtató emlék jut eszembe. Néha persze kellemetlen, ha vad, és csíp, karmol, mar, vagy rugdos, vagy harap. Néha, nehezebb éjszakákon elegem van, és csak aludni akarok. Néha a munkahelyemen arról ábrándozom, hogy de jó lenne ha az ölemben tarthatnám és csak gyönyörködhetnék a kedves arcában. Néha megőrjít, amikor hajtogatja, hogy "sziszi, sziszi". Néha meg alig várom, hogy kérje már végre. 

Sok minden változott, én is és ő is, de ez a kapocs, amit a szoptatás jelent a számunkra, egy olyan kötelék, ami bár nem fog örökké tartani, de a jótékony hatását hosszú távon is élvezni fogjuk, ebben biztos vagyok!

Mesék a szoptatásról - Első mese

Készülsz. Nagyon. Készülsz fejben és lélekben. Olvasol, előadásokra mégy, böngészed a netes fórumokat, lesed tapasztalt barátnőid minden szavát. Gyakorolsz babával. Sokszor elképzeled, hogy milyen lesz majd, mikor a karodban tartod és édesen cuppog. Aztán elképzeled a tekintetét. Gyönyörű! Alapvetően bízol magadban, bízol a testedben, hogy menni fog, bár néha elbizonytalanodsz, mert te nem szopiztál csecsemőként. Félsz, hogy esetleg ez meggátol majd, de dolgozol rajta lélekben sokat. Információk tömkelege a fejedben.

Aztán eljön a nagy nap. Megszületik Ő, akit ösztönösen táplálni szeretnél. Az információk töredéke jön csak elő, de nem is kellene több, ha minden simán menne. De nem megy simán. A nagyon akart aranyórát megkapjátok ugyan, de nem tudsz száz százalékosan Rá koncentrálni, miközben a doki varr, a csecsemős nővér meg kétszer jön be megkérdezni, hogy elviheti-e. – Nem! Persze, hogy nem! – A Picid közben ott szuszog rajtad, ébren van, de nem keresi aktívan a cicit. Próbálsz picit segíteni neki, helyezgetni, de nem nagyon sikerül. A korábbi aggodalom, hogy pici a mellbimbód és gyakorlatilag belesimul a bimbóudvarba, sajnos tényleg megnehezíti a dolgot. Nincs mire rácuppani. Próbálsz nem beszorongani ezen, majd jobb lesz, ha végre békén hagynak benneteket és kereshetsz egy jobb testhelyzetet. Az éjjelt Ő szinte átaludja végül, te meg csak gyönyörködsz benne, el sem hiszed, hogy végre itt van. Mikor ébred, próbálkozol újra, de nem sikerül. Kezd egyre jobban zavarni a helyzet. Mikor jön már valaki segíteni?! Mivel helyhiány miatt a szülőszobán aludtatok, így csak nagy nehezen téved oda a csecsemős nővér. – Mellre tette már? – Próbáltam, nem sikerült. – Na nézzük! – Aztán elkezdi betuszkolni a melled a Picikéd szájába. Pont mindent máshogy csinál, mint ahogy olvastad, hogy kellene. Közben a melledről sem nyilatkozik túl derűsen, csakhogy fokozza a szorongásod... Végül, mikor már sír a Babád, azt mondja a nővér, hogy elviszi és ad neki egy kis anyatejes pótlást. Lemond rólatok, érzed. Nagyon rossz. Utólag nagyon dühös vagy magadra, hogy hagytad, hogy elvigye. Talán az a hiperérzékeny és bizonytalan állapot az oka, amiben érezted magad. Még ha annyit is készültél, teljesen más, mikor már tényleg ott van az a Csöppség, akiért te vagy a felelős, akit neked kell ellátni. Másnap estére lekerültük a gyermekágyas osztályra. Folyamatosan próbálkozol egyedül, de nem megy. Már nagyon várod a nővért, hátha egy másik többet tud segíteni. Jön, próbál segíteni, de érzed, hogy nincs ideje, pár perc után ő is feladja a tuszkolást. Közben megjegyzést tesz a gázra, hogy még az EDA-nál is rosszabb, aluszékony lesz tőle a baba, ez lehet az oka, hogy nem szopizik. A babád egyébként nem aluszékony, éberen lehet vele próbálkozni. De azért most már jön a lelkiismeretfurdalás is, hogy nem bírtad ki azt a kétszer fél órát, miközben a CTG miatt feküdnöd kellett és annyira fájt, hogy végül beleszívtál. De nagyon nem akartál EDA-t meg az azzal járó oxitocint. Legalább annyi előremutató történt, hogy ez a nővér megnézte és szerinte kicsit lenőtt a nyelvfék. Másnap viziten mondod az orvosnak, megnézi, tényleg. Ígérik, majd visszajönnek vizit után. Várod őket órákon át, nem jönnek, te mégy utánuk – Jajj, elfelejtettük! – Végül is csak neked fontos, hogy tudjon szopizni a Babád... Közben újabb csecsemős nővérek, a „lustácska a babá”-tól, az „anya mellbimbóját nem olyan könnyű bekapni”-ig minden előkerül, ami nem hat éppen pozitívan az önbizalmadra. Végül az egyik nővér javasol egy új pozíciót meg bimbóvédőt, mivel az nagyobb, hátha be tudná kapni. Cumizavar ide, cumizavar oda, úgy vagy vele, hogy mindegy, csak TE tudd szoptatni. Jön az első sikerélmény, a bimbóvédőben megjelennek az első csepp tejcsik, amik már a Picikédhez is eljutnak. Aki csak szopik rendületlenül, te pedig szoptatod éjjel-nappal, hulla fáradtan, de bizakodva, hogy menni fog ez. Úgy jöttök el, hogy egy napja már csak te táplálod. Nagyon jó érzés. Ha bimbóvédővel, hát azzal, a lényeg, hogy végre hazamehessetek és otthon, nyugalomban legyetek, az segíthetné a tejbelövellést is. Pár nap még így is kell hozzá. Otthon első dolgod, hogy laktációs szaktanácsadót hívsz. Jön, segít, bíztat, átbeszélitek, hogy a bimbóvédőt hogyan hagyd el. Nem könnyű menet. Eleinte csak lopva elveszed, mikor már jól lakott, de még ’komfortozik’. Aztán kicsit határozottabb leszel, próbálod minél hamarabb elvenni. Hol nagyobb, hol kisebb az ellenkezés, de kitartasz és neki is egyre könnyebb, ahogy erősödik, ügyesedik. Majd pár hét múlva végre gátak nélkül, szabadon megy a szoptatás, csak a Babád és te. Gyönyörű ♥.

Ma már 8 hónapos, igazi igény szerinti ’cicista’, aki akár röptében is elkapja a cicit, ha éppen úgy van kedve J.