Azt már gyerekként is tudtam, hogy a szomszéd kisfiú az öcsém tejtestvére volt és hogy előtte anyám mellettem is tudott egy másik babát is szoptatni, mert annyi teje volt. Ez a tudás valahogy magabiztossá tett, hogy nekem is lesz sok tejem, fogom tudni szoptatni a fiamat, aki 2015. májusában a 41. héten indítással, nagy dózisú oxitocin ellenére is eredménytelen 10 órás vajúdás után császárra született meg. A műtét után felöltöztetve megkaptam, mellre raktuk, de úgy emlékszem, mind a ketten elaludtunk a kimerítő nap után. Másnap sajgó hasi sebbel kínlódva kerestem a pózt, ami mindkettőnknek kényelmes lenne a szoptatáshoz, de csak nem sikerült úgy a szájába venni, hogy hosszabban bent tartsa, eredményesen szopjon. Az egyik ilyen kísérlet alkalmával a szobába belépő csecsemős nővér odalépett, ránk nézett, és közölte az „ítéletet”: lapos a mellbimbója, ezzel így nem fog menni. Hozasson be bimbóvédőt! Aztán jött a kórházi szoptatási tanácsadó, és ő is csak annyit mondott, hogy kicsi még a szája, hogy be tudja kapni az egész bimbóudvart. Egy hónap múlva, ha nagyobb és erősebb lesz, biztos jobban fog neki menni, addig meg fejjem az addigra már feszülő mellemből a tejet, nehogy elapadjon és azt adjam neki üvegből. Akkor és ott a kórházban nem is vontam kétségbe, hogy ezt nem így kéne. Rohantam a csecsemős nővérekhez és a kórházi fejőgéppel már fejtem is naponta többször. A gyönyörű sárga kolosztrumomat mindenki megdicsérte, és míg sok anya a tápszerért állt sorban a nővéreknél, én már akkor a hűtőbe be és ki hordtam a sárgás színű kincset. Minden szoptatásnál megpróbáltam mellből, de a keservesen bőgő gyerekkel a karomban mindig a teli üveghez nyúltam, amikor már nem akartam őt (és magamat) tovább kínozni. Ráadásul megmondták, hogy addig nem engednek haza a kórházból, míg a súlygörbéje el nem indul újra felfelé. Hiába volt 30-40 percig mellen, csak az üvegből fogyott el annyi mennyiség, amivel jóllakott és gyarapodni kezdett, az amúgy vasgyúró 57 cm-rel és 4.050 grammal született kisfiam. Az 5. napon egy neonatológus vette észre, hogy nagyon le van nőve a nyelve és fel kell vágni, amitől majd a szopása is hatékonyabb lesz. Bizakodtam.

Itthon elkezdődött a küzdelem, hogy elhagyjuk a bimbóvédőt és az üveget, és csak mellből tudjam őt táplálni, de a biztonság kedvéért a férjem a Sote-ről bérelt „ipari” fejőgépet, aminek a segítségével biztosítani tudtam azt, hogy ne kelljen tápszerhez nyúlni. Két hónap utána, aztán vettünk kicsi kézi gépet. És elindult egy nagy logisztikai, szinte már stratégiai játék. Váltogatva, de az egyik mellemet mindig készenlétben, tele tejjel tartottam, hogy abból igény szerint szoptathassak, a másikat meg fejtem, hogy ha nem sikerül, mindig legyen tartalék, amihez nyúlni lehet. Ami nem fogyott el, ment a fagyasztóba. Az egész napunk a szoptatási kísérlet, bőg a gyerek, bőgök én is, vajon mennyit evett mellből, mennyit melegítsek a hűtőből, mennyit fejjek, mennyit fagyasszak kérdések töltötték ki. És mindeközben ugyanabban a kórházban, ahol szültem búcsúztam a nagymamámtól. Anyám, anyósom sem éltek már. Két hét után a keresztanyám segítsége sem volt már szükséges, hogy a napi rutint megoldjuk. Makacsul hittem, hogy sikerülni fog elhagyni az üveget. És tényleg egyre javult az arány. Az egyes étkezések alkalmával már kb. fele-fele arányban evett először mellből bimbóvédővel, aztán ha nagyon nem ment és már őrjöngve sírt, jött az üveg. Eközben a nagyi állapota egyre romlott, feladta a küzdelmet, már csak búcsúzni jártunk be hozzá a kórházba. Csak találgatok, de azt hiszem a kisfiam érezte rajtam ezt a mérhetetlen nagy fájdalmat, és őrjöngve, üvöltve, sírva tolta el magától a mellemet mielőtt még a mellbimbó a szájába került volna. Már meg sem próbált szopni. Utáltam magam, hogy lefogom a gyereket és erőszakkal akarom a mellemet a szájába tenni, miközben a tej folyik végig a hasamon. Aztán ahogy a cumisüveg a szájába került és elkezdett enni, újra hálás szemmel nézett rám és nem sírt…. feladtam, nem erőltettem a mellemet a gyerekemre. Fejtem naponta háromszor, négyszer, sokszor, sokat. Gyűlt a fagyasztóban a készlet, mert közben kiderült, hogy tejadó sem lehetek, mert egy örökletes vérzsír anyagcserezavar miatt folyamatos szedett gyógyszer mellett nem lehet. A fáradtságtól és a tomboló hormonoktól sokszor úgy éreztem, hogy én nem vagyok más, csak egy fejőstehén, akiből csak spriccel az anyatej. A gyermekemnek pedig csak ez,  az üveges tej kell, nem is én. Kimozdulni se nagyon tudtunk itthonról, mert a fejőgép, hűtőszekrény, tejmelegítő háromszögéből, mint logisztikai központtól nem tudtunk eltávolodni. A hozzátáplálással javult kicsit a helyzet. Beállt a kereslet-kínálat, már nem fagyasztottam, de még mindig nem tudtunk reggel anélkül elindulni, hogy ne fejtem volna, este bármennyire is kimerült voltam, addig nem lehetett lefeküdni, amíg nem fejtem, és napközben is legalább egyszer kellett itthon. A külvilágnak ebből szinte semmit nem mutattam. Ha kérdezték: igen, van elég tejem, igen, a kisfiam anyatejes gyerek. Mert legbelül tudtam, hogy én rontottam el, hogy hagytam, hogy a cumizavar kialakuljon és nem keresetem időben szoptatási tanácsadót. A kisfiam szépen fejlődött, átaludta az éjszakát, kedves, kiegyensúlyozott gyerek volt. Én keveseknek mertem mutatni a kimerültségemet, de amúgy is, ez természetes egy kicsi baba mellett, mondták volna.  

Aztán amikor már mászott, kapaszkodva járt, egyre nehezebb volt megoldani a fejést, mert felmászott az ölembe, kitépte a kezemből a gépet, a járókában sem maradt meg. Akkorra mindent evett már és a napi kalória bevitelének csak töredékét fedezte az anyatej. 10 hónapos volt. Megbeszéltem a védőnővel, hogy hogyan állítom le szépen, lassan a fejést, hogy ne legyen mellgyulladásom. Bevallom, megkönnyebbültem, amikor befejeztük, kiürült a fagyasztó is és el lehetett mindent pakolni, ami a fejésre emlékeztet.

A férjem és a szűk család, néhány barát, aki tudta, hogy mi van a „kisfiam anyatejes, nem kap tápszert” mondat mögött, mindig nagyon támogatott, elmondták, hogy büszkék rám és időről-időre felvetették, hogy ha nem bírom, hagyjam abba, megadtam a fiamnak azt, amire szüksége van fizikailag és egy pihent anya is kellene neki. A férjem pedig a napi rutinban is segített, kimérte, melegített a tejet, mosogatott utána, sterilizált, stb. és féltett, akkor és most is, mert látja, hogy még 5 hónappal a befejezés után is ilyen nehéz erről írni. A nagy hormon hullámvasútnak is vége lett. Bár a melleim erősen megereszkedtek, de végre már nem fejnivaló tőgynek érezem őket. Ha fiamra gondolok, tudom, hogy megérte, de azt is, hogy nem lett volna muszáj ennyire nehéz utat választani.

Ebből a távolságból már tudom, hogy azonnal szakmai segítséget kellett volna kérnem és nem makacsul hajtogatni, hogy: „menni fog ez, adjunk még időt neki és addig is az én tejemet kapja, az én karjaim ölelik”. Utána pedig nem beletörődni azzal, hogy „innen már nincs visszaút, csak ki kell tartani még, amíg van tejem”. Tagadhatatlan, hogy voltak nagyon szép, megható, szívet melengető pillanataink, amikor egy-egy szoptatási kísérlett jobban sikerült, és épp ezért bízom benne, hogy egy kistestvérnél én is átélem majd a szoptatás boldogságát.

 

 

Sok mindenre felkészültem a terhesség alatt, utólag azt látom, egyedül a szoptatásra nem. Pedig kellett volna. Nem olvastam szakirodalmat,honlapokat, nem értekeztem senkivel a lehetőségekről. Tovább megyek: fogalmam sem volt hogy akarok-e majd szoptatni. Gondoltam akarok, jó lesz az majd, aztán ha nem, hát tápszer. Valahogy úgyis lesz. Ezt a "valahogy úgyis lesz" hozzáállást nem sikerült átmentem a szülővé válás kapuján belépve. Otthagytam az egyedüli régi életben, a szülőágyon onnan.

A szülés után egy olyan szobába szerettem volna kerülni, ahol többen vannak, első gyerek, mégis lássam mit kell csinálni. Nagy volt a tumultus így egy olyan ágyat kaptam, ami azon mamák szobájában volt, akiknek koraszülött a babája. 5 anyuka akik folyamatosan fejtek és jártak az inkubátorhoz. És én egyedül a saját gyerekemmel 0-24-ben. Eleve kínosan ügyeltem rá ne sírjon sokat, úgy éreztem sértené ezeket az anyukákat, hogy nem tudom ellátni pedig nekem legalább velem van. 4 napot töltöttünk bent, nem tanult meg szopizni. Kértem segítséget - nem kaptam. Bejött a szoptatós nővér de nem tudta ő sem cicire tenni nálam. se bimbóvédőre. Semmire. Kapott tápszert. Anyukám végig nyugtatott, majd ha hazajövünk segít. Próbált. Nem tudott. Tejem rengeteg volt, fejtem folyamatosan, hogy legalább cumisüvegből azt kapja. Rettentően fárasztó volt. Mindenki dicsért hogy jól csinálom. Én zokogtam, hogy nem tudok szoptatni. És szégyen volt bennem, hogy valahol ez nem is zavart annyira.

Egy hét telt el, mire találtunk megfelelő méretű bimbóvédőt és azzal egyik pillanatról a másikra szopizni kezdett. Attól, hogy nem szopizott csak egy rosszabb volt: hogy szopizott. Nehéz szavakba önteni ezt a lelki hullámvasutat. Hogy nem hagyod abba, csinálod, küzdesz, majd beledöglesz, sikerül, de ez is rossz. Nekem a szoptatás kevés szépet adott. Nehezen ment. Nem szerettem. Nagyon szerettem volna szeretni. Voltak néha jó pillanatok. ezeket őrzöm legbelül a szívemben, mikor hajnalban egyből ráfordult a cicire és békésen evett egy órán át. hozzámbújt, szuszogott simogatott. De olyan kevés van ebből. Fájdalmasan kevés.

Nem tanult meg bimbóvédő nélkül szopni. Nem tudtam hogy kell. Kértünk segítséget szoptatási tanácsadótól, nem jött ki. Levélben annyit írt tegyem minél többet cicire. Nekem ettől elveszett a hitem. Szerettem volna ha akkor és annyit szopik mint akar de nekem ez színtiszta stressz volt, folyton azt figyelni éhes-e. Rendelkezésre állni. És csakis ülve bölcsőtartásban mert máshogy nem szopott. Szégyen volt a tudat h én ezt abba akarom hagyni. Borzasztó fájdalom volt, hogy képtelen voltam rászánni magam, hogy abbahagyjam, nem nyertem magam előtt feloldozást, hisz neki ez a legjobb. Az anyatej. Mindenek felett. Belementem egy lefelé húzó spirálba.

Hogy ki állt mellettem végig? A férjem. Ő TÁRS. Igyekezett igazodni minden rezdüléshez, mozdulathoz, igényhez. Minden hajnalban minden szoptatásnál végig ébren ott ült mellettünk, beszélgetett velem, simogatott, sírt velem, mikor mire volt szükség. Mondta hogy hagyjam abba? Soha. Gondolta? Tudom hogy minden nap. Nem bírta látni a szenvedésemet. Arról az érzelmi hullámvasútról amin ültem nem is beszélve. AZ állandó kitörések, a rengeteg feszültség, a kiabálások, sírások.

Mindenkinek volt jó tanácsa. Hagyd abba. Ne hagyd abba. Fejjél sokat. Ne fejjél semmit. Vedd el a bimbóvédőt. Örülj, hogy nem ázik ki a melled. Jó a tápszer is. Olvastad mennyi szemét van benne? Igény szerinti szoptatás 1 éves kor felett is. Tudtad hogy Nyugatra ez életstílus kérdése? Belekergetik az anyákat ebbe. Mérd mennyit eszik. Minek méred, nem mindegy?!

Öt és fél hónapig tartott a mi közös harcunk. Ekkor engedtük el a szoptatást. Nem bírtam tovább, napokat zokogtam. Előtte és utána is.Egyik nap hazajöttem egy doboz tápszerrel. A férjem mindenkinek azt mondta, kérdezésem nélkül, elfogyott a tejem. Valóban, egy idő után szép lassan elfogyott.

Két kép ég bennem. Az első a szülőszobáról. Ahogy a kisfiam a meztelen mellkasomon fekve a cicimet keresi. De nem tudtam rátenni. És az utolsó szoptatás amit végig sírtunk a férjemmel mindketten, egy vasárnap reggel. Az életünk pedig megváltozott. Elindultunk felfelé, boldog kiegyensúlyozott család lettünk. Sokat beszélgettünk erről, beszélünk a mai napig. Még mindig sírok ha mélyre ások magamban.

A kisfiam 14 hónapos, okos, kötődő, kiegyensúlyozott gyermek, aki minden alkalommal az ölemben alszik el, velem alszik, és a tápszert is így kapja. Amit mi a mai napig "szopizásnak" hívunk.

Két dolog fáj nagyon, ha erre a témára gondolok. Az egyik, hogy nem tudtam igény szerint, hosszan szoptatni a kisfiamat. A másik, hogy nem hagytam fel hamarabb ezzel a harccal, amibe majdnem tönkrementünk mindannyian.

Tervezzük a testvért. Vele hogy lesz? Nem tudom. Szeretném hosszasan szoptatni? Igen. Szeretném ha el sem kezdene szopni? Igen. Az élet majd eldönti.

Kislányunk, Hanga 2015.01.14-én született, nem tervezett császárral. Már maga a műtéti születés, és az ezzel járó testi és lelki fájdalmak együttese is bőven elég lett volna nekem, így sokként ért, hogy a babám a kezdeti súlyvesztés után két hetes koráig csak 60 grammot hízott. Bekövetkezett az, amit sosem gondoltam volna, hogy nincs elég tejem. Úgy sírtam, és olyan fájdalmat éreztem a szívemben, amilyet még soha. Szoptatási tanácsadó segítségét kértem. Elmondta: az elsődleges cél, hogy a babám súlya elinduljon felfele, be kellett hoznunk a lemaradásunkat. Pótlást kellett adni. Sírtam, mikor az első adagot pipettával adtuk oda Hangának. Szerencsére hamar találunk valakit, aki az Anyatejgyűjtő Állomás mellett nekünk is gyűjtötte az anyatejet, így lettünk tejtesói egy nagyon aranyos kisfiúnak. Én egyáltalán nem vagyok tápszerpárti, ezért áldás volt ez a lehetőség.

A tanácsadó javaslatát, miszerint 3 óránként tegyem mellre, mérjem mennyit evett és az adott hízáshoz szükséges becsült tej mennyiséget pótoljam neki, csak 4 óránként tudtuk ütemezni, így jött ki az alvásával együtt. Hízásnak indult a kisbabám. Szopibarát módon, házi szoptaníttal pótoltunk, mert tudtam, ha cumit, cumisüveget kap a Kincsem, könnyen cumizavarhoz vezethet, és ez a történtek után egyáltalán nem hiányzott. Másra se tudtam figyelni, csak a szopira, a tejmennyiségre. Szopi, mérés, pótlás, altatás. Szopi, mérés, pótlás, altatás. Ebből álltunk ki, nappal és éjszaka is.

Majd amikor már Hanga súlya rendeződött, a félelmem, hogy baja lesz, ha nem hízik, elmúlt. Már „csak” az maradt, hogy nincs elég tejem. Tagja lettem egy facebook-os szopis csoportnak (tanácsadókkal), rengeteg időt töltöttem olvasgatással (miközben cicin altattam a kislányomat), mintha kutattam volna valami megváltó, azonnali megoldás után. A titok után, amitől egy varázsütésre lesz elég tejem. Mindenféle tejszaporító dolgot kipróbáltam. Barnarizs nyákot, aminek borzasztó íze volt, homeos bogyókat, more milk tablettát, teát, a bükki füves Gyuri bácsit is felhívtam, milyen gyógytea keveréket csináljak. Időt, pénzt nem sajnálva mindet felkutattam. Egyik sem használt. Úgy döntöttem, még a görögszéna mag tablettát kipróbálom, de ez lesz az utolsó. Egyedül itt vettem észre valamicskével több tejtermelést. De ez is csak egy darabig használt. Közben igyekeztem sokat puciskodni, bújni a babámmal, hogy a bőrkontaktus tejserkentő hatását is kihasználjam. Továbbá sokat altattam cicin, sokat hagytam komfort szopizni a babámat.

Majd kb. 3 hónapos lehetett Hanga, mikor azt éreztem belül, már nem jó ez a 3 óránkénti etetés. Mindenhol azt olvastam, minél többször teszem mellre a babát, annál több tej termelődik. Elhatároztam, óránként cicire fogom tenni a kicsit. Ha kell, ha nem. Ebből baj nem lehet. Mert tudtam, ha esetleg nem fog kelleni neki a cici, el fogja utasítani, és akkor majd később fogja kérni. Néztem az időt, és egy óra elteltével cicire tettem, ha ébren volt. Elfogadta. Minden alkalommal elfogadta. És egyszer csak azt vettem észre, hogy a korábbi, napi összesen 200-250 ml pótlás egyre csökken. Még mindig mértem a szopikat, éjszaka is, és egyre többször mutatott 100, vagy 100 ml közeli értékeket a mérleg, egyre több szopi után elhagyhattam a pótlást. Sikerélményem lett. Végül már csak estére „nem volt elég” tejem. 50 ml pótlás még mindig kellett. Ekkoriban kerestem fel egy baba alvásszakértőt Hanga alvásával kapcsolatos kérdéseimmel, aki mint kiderült szopis tanácsadó is volt. Mivel a szopizás is szorosan összefügg a baba alvásával, ezt is át kellett beszélni, és azt javasolta nekem, mivel ez a napi 50 ml pótlás már annyira kevés, nézzem meg, mi történik, ha elhagyom.

Elhagytam. És a babám nem is kérte. Elég volt a tejem neki. ELÉG volt a tejem, és a hízása is tartotta a megfelelő ütemet. És innentől már csak és kizárólag én tápláltam a gyermekemet, a saját tulajdon mellemből. Alig hittem el. De tényleg bekövetkezett!

Hanga már elmúlt 1,5 éves, és még mindig aktívan szopizik. Imádja, igazi cicista. És én örömmel adom neki. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy mélységes hálámat fejezzem ki Zsófinak, aki kisbabája mellett nemcsak fejte nekem a tejet, hanem mellettem állt, bíztatott, szopis sikersztorit küldött nekem, hogy ezzel is támogasson, velem együtt örült az egyre nagyobb szopis méréseinknek, és ami nagyon fontos: hitt bennem, mikor még én sem hittem magamban. Felbecsülhetetlen értéket, és segítséget kaptunk Tőletek, amiért mindig hálás leszek! Köszönöm!

Most pedig egyértelműen rajtam a sor, hogy higgyek benned, kedves Anyuka, aki e sorokat olvasod, és szopis gondokkal küzdesz! Hidd el, sokaknak nehéz az eleje. De ha megfelelő információkat és segítséget kapsz, és van benned kitartás, Neked is sikerülni fog! Én hiszek benned! Higgy hát Te is magadban! Ölelés!

Szerző: Hofgárt-Ékes Noémi

Az elmúlt hetek bejegyzései a szoptatástámogatás témái köré épültek. Nem lehet azonban szemet hunyni afölött, hogy időnként, minden igyekezet ellenére olyan elakadásokkal és nehézségekkel kerül szembe a szoptató édesanya, amelyeken nem tud sikeresen felülkerekedni. A várandósság, a szülés és a gyermekágy időszaka viharos, érzelmileg és fizikailag egyaránt megterhelő periódusa az emberi életnek. Olyan emóciók kerülhetnek felszínre, amelyekkel talán soha nem szembesültünk, emellett környezetünk, időbeosztásunk, családunk struktúrája véglegesen és visszavonhatatlanul megváltozik. Gyakran hoz ez az időszak egyfajta talajvesztettséget magával, amelyben nehezen maradunk a felszínen.

A mai társadalmi berendezkedés - kevés szerencsés kivétellel -  nem alkalmas arra, hogy biztosítsa a nők számára a gyermekágy időszakának zavartalanságát. Nincs időnk megállni, elidőzni, kivárni, hogy a lelkünk beérje a testi és környezeti változásokat. Mindezek a tényezők együttesen kevéssé segítik az anyák megküzdését a potenciálisan felmerülő szoptatási nehézségekkel. Hajlamosabbá tesznek a gyermekágyi depresszióra, segítők híján az igény szerintiség pedig gyakran marad puszta idea, amely a hétköznapokban nem valósítható meg, az út pedig innen adott esetben egyenesen vezet a tápszeres pótlás, és a hosszú távú szoptatás sikertelensége felé.


Mi a megoldás? 

Az anyatejes táplálás védelemre és támogatásra szorul, makroszinten is: fontosak a társadalmi akciók a szoptatás propagálására, a szülészeti intézmények bababarát működése is kulcskérdés. Még lényegesebb azonban a mikrokörnyezet. Kevés család fókuszál tudatosan a szoptatásra való felkészülésre, a régi berögződések, szokásrend pedig nem kedveznek az igény szerint szoptatni vágyó friss édesanyának. (Az ezzel kapcsolatos tévhitekről korábbi cikkünkben írtunk) Nagyszülőkben és édesapákban is rengeteg kérdés, kétely merülhet fel a gyermeknevelés kezdetén, egy-egy sírósabb, úgymond többemberes baba kapcsán pedig rendszerint a tápszer merül fel könnyebbséget, rendeződést hozó perspektívaként. Érdemes lehet az ilyen helyezetek elkerülése érdekében már a várandósság előtt felkeresni a városban elérhető tanácsadókat (http://renatal.blog.hu/tags/szoptatasi_tanacsado), akik idejekorán felvértezhetik a szülőket a szükséges információkkal.

Szintén fontos a tudatos készülés a szülésre és a kórházi tartózkodásra is. Az aranyóra, a rooming in rendszer mind-mind megalapozhatják a sikeres szoptatást (erről szóló cikkünk itt érhető el ), megvalósíthatóak hüvelyi szülés és császármetszés után egyaránt. Hasznos a szülési terv elkészítése is: a lehetőségek sorra vétele, és a szülészorvossal, neonatológussal történő előzetes egyeztetés. Az informálódás (és ennek kapcsán a tájékozott beleegyezés) egyfelől a bizonytalantól való félelem leküzdésében, másfelől pedig a potenciális ártalmak minimalizálásában, a szoptatást nehezítő beavatkozások elkerülésében is hatékony lehet. 

A császármetszés kapcsán fontos megjegyezni, hogy az anya támogatóinak állandó jelenléte a műtétet követően segíthet elkerülni a szeparációt, hatalmas lépést téve ezzel a korai szoptatástámogatás útján.

Ha nem sikerül…

„Én kerültem sorra a gyógyszertárban. A tápszerreceptet látva az ismerős gyógyszertáros neheztelően nézett rám: „Nem gondoltam, hogy maga is tápszerezni fog.”- mondta – „ekkora mellekkel ráadásul.” Legszívesebben elsüllyedtem volna. Nem látta az átsírt és átvirrasztott éjjeleket, nem látta az érzelmeimet, nem látott mást belőlem, csak két nagy mellett, és azt, hogy tápszert viszek a gyerekemnek. De máris csalódott bennem – én pedig azt éreztem, az anyaság első nagy vizsgáján csúnyán megbuktam.”

A szoptatás elengedése, a sikertelenség feldolgozása gyakran hónapokat, éveket is igénybe vesz. Nehéz élethelyzet, amelyet ráadásként gyakran kísérnek rosszalló, bíráló megjegyzések.  Ezért fontos hangsúlyozni: egy édesanyát sem lehet élete egyik kulcsszerepében mérlegre tenni az alapján, hogy mivel táplálta, táplálja a gyermekét. A jó ügy érdekében sem lehetünk tapintatlanok és offenzívek még a legközelebbi kapcsolatainkban sem, a segítő szándék sem lehet magyarázat az anya elbizonytalanítására saját kompetenciái tekintetében.

Az anyatej helyettesítésére a WHO és a szakmai szervezetek ajánlásai szerint donor női tej vagy speciális csecsemőtápszer használható. Debrecenben több évtizede zajlik sikeresen az anyatejgyűjtés (erről részletesen olvashattok ezen a linken), a háziorvosok és a védőnők tájékoztathatják a szülőket arról, hogy jogosultak-e ennek térítésmentes igénybevételére. A tápszer felírása szintén orvosi kompetencia, a körzeti gyermekorvosok segíthetnek a legideálisabb kiválasztásában.

Ha nem szoptatok, nem kötődik majd hozzám?

A gyermeküket cumisüvegből tápláló édesanyák gyakran tartanak attól, hogy képtelenek megadni gyermekük pszichés fejlődése számára azt, amit a szoptató édesanyák igen.
A szakirodalmak egyetértenek abban, hogy a szoptatás a lelki fejlődés tekintetében is kulcsszerepet játszik, a testközelség megélését, a szopási igény mellen való kielégítését a biztonságos kötődés alapvető építőelemeinek tekintik – annak tekintenek azonban sok más dolgot is, amelyeket a nem szoptató édesanyák is megadhatnak a gyermeküknek.  

„Még egészen apró volt, mikor lett egy rituálénk. Közel húztam a mellkasomhoz, a kezemet a feje tetejére tettem, és simogattam a szemöldökét. A cumisüveget megtámasztottam a vállamon, és mindkét kezemmel öleltem. Bocsánatkérés is volt azért, hogy képtelen vagyok arra, amire mindenki más képes. Amire képes a gyógyszertárosnő, a nagyanyám, a szomszéd, az anyósom, a barátnőm – egyedül én nem. Igyekeztem ezekben a percekben pótolni azt, amit teljes valójában nem tudtam megadni neki. Két éves koráig aludt el így éjjel. Szorosan mellettem, rajtam szuszogva.”

A csecsemőgondozásában rengeteg jó út van. Nem egy üdvözítő megoldásról, hanem egyenrangú utak sokszínűségéről beszélünk. A szeretetben, odaadásban, törődésben töltött évek pedig célt érnek – stabil pszichéjű, kiegyensúlyozott, és biztonságosan kötődő kisgyermekhez vezetnek.

„Ma már nagy, négy éves. Néha még most is pityergek egy szoptató édesanya és gyermeke láttán. Irigylem őket. De aztán odafordulok hozzá. Nagyon szeret. Már biztos vagyok benne, hogy én vagyok neki a legjobb. Hogy senki más nem lenne az én lányomnak olyan jó anya, mint én. Hogy ezt kimondhassam, ahhoz évekre volt szükség, de végül kimondtam, le tudtam írni. A tapasztalataimat pedig igyekszem majd úgy felhasználni, hogy segíthessem őt a saját gyerekei szoptatásában.”