A szül(et)és élményéért


2016.aug.19.
Írta: renatalcsoport Szólj hozzá!

Mesék a szoptatásról - tizenharmadik mese

Azt már gyerekként is tudtam, hogy a szomszéd kisfiú az öcsém tejtestvére volt és hogy előtte anyám mellettem is tudott egy másik babát is szoptatni, mert annyi teje volt. Ez a tudás valahogy magabiztossá tett, hogy nekem is lesz sok tejem, fogom tudni szoptatni a fiamat, aki 2015. májusában a 41. héten indítással, nagy dózisú oxitocin ellenére is eredménytelen 10 órás vajúdás után császárra született meg. A műtét után felöltöztetve megkaptam, mellre raktuk, de úgy emlékszem, mind a ketten elaludtunk a kimerítő nap után. Másnap sajgó hasi sebbel kínlódva kerestem a pózt, ami mindkettőnknek kényelmes lenne a szoptatáshoz, de csak nem sikerült úgy a szájába venni, hogy hosszabban bent tartsa, eredményesen szopjon. Az egyik ilyen kísérlet alkalmával a szobába belépő csecsemős nővér odalépett, ránk nézett, és közölte az „ítéletet”: lapos a mellbimbója, ezzel így nem fog menni. Hozasson be bimbóvédőt! Aztán jött a kórházi szoptatási tanácsadó, és ő is csak annyit mondott, hogy kicsi még a szája, hogy be tudja kapni az egész bimbóudvart. Egy hónap múlva, ha nagyobb és erősebb lesz, biztos jobban fog neki menni, addig meg fejjem az addigra már feszülő mellemből a tejet, nehogy elapadjon és azt adjam neki üvegből. Akkor és ott a kórházban nem is vontam kétségbe, hogy ezt nem így kéne. Rohantam a csecsemős nővérekhez és a kórházi fejőgéppel már fejtem is naponta többször. A gyönyörű sárga kolosztrumomat mindenki megdicsérte, és míg sok anya a tápszerért állt sorban a nővéreknél, én már akkor a hűtőbe be és ki hordtam a sárgás színű kincset. Minden szoptatásnál megpróbáltam mellből, de a keservesen bőgő gyerekkel a karomban mindig a teli üveghez nyúltam, amikor már nem akartam őt (és magamat) tovább kínozni. Ráadásul megmondták, hogy addig nem engednek haza a kórházból, míg a súlygörbéje el nem indul újra felfelé. Hiába volt 30-40 percig mellen, csak az üvegből fogyott el annyi mennyiség, amivel jóllakott és gyarapodni kezdett, az amúgy vasgyúró 57 cm-rel és 4.050 grammal született kisfiam. Az 5. napon egy neonatológus vette észre, hogy nagyon le van nőve a nyelve és fel kell vágni, amitől majd a szopása is hatékonyabb lesz. Bizakodtam.

Itthon elkezdődött a küzdelem, hogy elhagyjuk a bimbóvédőt és az üveget, és csak mellből tudjam őt táplálni, de a biztonság kedvéért a férjem a Sote-ről bérelt „ipari” fejőgépet, aminek a segítségével biztosítani tudtam azt, hogy ne kelljen tápszerhez nyúlni. Két hónap utána, aztán vettünk kicsi kézi gépet. És elindult egy nagy logisztikai, szinte már stratégiai játék. Váltogatva, de az egyik mellemet mindig készenlétben, tele tejjel tartottam, hogy abból igény szerint szoptathassak, a másikat meg fejtem, hogy ha nem sikerül, mindig legyen tartalék, amihez nyúlni lehet. Ami nem fogyott el, ment a fagyasztóba. Az egész napunk a szoptatási kísérlet, bőg a gyerek, bőgök én is, vajon mennyit evett mellből, mennyit melegítsek a hűtőből, mennyit fejjek, mennyit fagyasszak kérdések töltötték ki. És mindeközben ugyanabban a kórházban, ahol szültem búcsúztam a nagymamámtól. Anyám, anyósom sem éltek már. Két hét után a keresztanyám segítsége sem volt már szükséges, hogy a napi rutint megoldjuk. Makacsul hittem, hogy sikerülni fog elhagyni az üveget. És tényleg egyre javult az arány. Az egyes étkezések alkalmával már kb. fele-fele arányban evett először mellből bimbóvédővel, aztán ha nagyon nem ment és már őrjöngve sírt, jött az üveg. Eközben a nagyi állapota egyre romlott, feladta a küzdelmet, már csak búcsúzni jártunk be hozzá a kórházba. Csak találgatok, de azt hiszem a kisfiam érezte rajtam ezt a mérhetetlen nagy fájdalmat, és őrjöngve, üvöltve, sírva tolta el magától a mellemet mielőtt még a mellbimbó a szájába került volna. Már meg sem próbált szopni. Utáltam magam, hogy lefogom a gyereket és erőszakkal akarom a mellemet a szájába tenni, miközben a tej folyik végig a hasamon. Aztán ahogy a cumisüveg a szájába került és elkezdett enni, újra hálás szemmel nézett rám és nem sírt…. feladtam, nem erőltettem a mellemet a gyerekemre. Fejtem naponta háromszor, négyszer, sokszor, sokat. Gyűlt a fagyasztóban a készlet, mert közben kiderült, hogy tejadó sem lehetek, mert egy örökletes vérzsír anyagcserezavar miatt folyamatos szedett gyógyszer mellett nem lehet. A fáradtságtól és a tomboló hormonoktól sokszor úgy éreztem, hogy én nem vagyok más, csak egy fejőstehén, akiből csak spriccel az anyatej. A gyermekemnek pedig csak ez,  az üveges tej kell, nem is én. Kimozdulni se nagyon tudtunk itthonról, mert a fejőgép, hűtőszekrény, tejmelegítő háromszögéből, mint logisztikai központtól nem tudtunk eltávolodni. A hozzátáplálással javult kicsit a helyzet. Beállt a kereslet-kínálat, már nem fagyasztottam, de még mindig nem tudtunk reggel anélkül elindulni, hogy ne fejtem volna, este bármennyire is kimerült voltam, addig nem lehetett lefeküdni, amíg nem fejtem, és napközben is legalább egyszer kellett itthon. A külvilágnak ebből szinte semmit nem mutattam. Ha kérdezték: igen, van elég tejem, igen, a kisfiam anyatejes gyerek. Mert legbelül tudtam, hogy én rontottam el, hogy hagytam, hogy a cumizavar kialakuljon és nem keresetem időben szoptatási tanácsadót. A kisfiam szépen fejlődött, átaludta az éjszakát, kedves, kiegyensúlyozott gyerek volt. Én keveseknek mertem mutatni a kimerültségemet, de amúgy is, ez természetes egy kicsi baba mellett, mondták volna.  

Aztán amikor már mászott, kapaszkodva járt, egyre nehezebb volt megoldani a fejést, mert felmászott az ölembe, kitépte a kezemből a gépet, a járókában sem maradt meg. Akkorra mindent evett már és a napi kalória bevitelének csak töredékét fedezte az anyatej. 10 hónapos volt. Megbeszéltem a védőnővel, hogy hogyan állítom le szépen, lassan a fejést, hogy ne legyen mellgyulladásom. Bevallom, megkönnyebbültem, amikor befejeztük, kiürült a fagyasztó is és el lehetett mindent pakolni, ami a fejésre emlékeztet.

A férjem és a szűk család, néhány barát, aki tudta, hogy mi van a „kisfiam anyatejes, nem kap tápszert” mondat mögött, mindig nagyon támogatott, elmondták, hogy büszkék rám és időről-időre felvetették, hogy ha nem bírom, hagyjam abba, megadtam a fiamnak azt, amire szüksége van fizikailag és egy pihent anya is kellene neki. A férjem pedig a napi rutinban is segített, kimérte, melegített a tejet, mosogatott utána, sterilizált, stb. és féltett, akkor és most is, mert látja, hogy még 5 hónappal a befejezés után is ilyen nehéz erről írni. A nagy hormon hullámvasútnak is vége lett. Bár a melleim erősen megereszkedtek, de végre már nem fejnivaló tőgynek érezem őket. Ha fiamra gondolok, tudom, hogy megérte, de azt is, hogy nem lett volna muszáj ennyire nehéz utat választani.

Ebből a távolságból már tudom, hogy azonnal szakmai segítséget kellett volna kérnem és nem makacsul hajtogatni, hogy: „menni fog ez, adjunk még időt neki és addig is az én tejemet kapja, az én karjaim ölelik”. Utána pedig nem beletörődni azzal, hogy „innen már nincs visszaút, csak ki kell tartani még, amíg van tejem”. Tagadhatatlan, hogy voltak nagyon szép, megható, szívet melengető pillanataink, amikor egy-egy szoptatási kísérlett jobban sikerült, és épp ezért bízom benne, hogy egy kistestvérnél én is átélem majd a szoptatás boldogságát.

 

 

Mesék a szoptatásról - hetedik mese

 

Iker lányaim 13 hónapos korukig kaptak anyatejet. 4 hónapos korukig kizárólagosan anyatejesek voltak, akkor nagyon lassan megkezdtük a hozzátáplálást. 10 hónapos korukig szopiztak, majd ezt követően még két hónapig kaptak lefejt tejet. Friss anyatejet egy éves korukig kaptak, majd még egy hónapig a mélyhűtött tejcsiből itták a reggeli kakaót. Összességében így 13 hónapig jutottak anyatejhez. A szopi mellett a Lányok kb. 3 hónapos korától fejtem is, hol a feles tejet, hol azért, hogy a mennyiséget növeljem. Ahogy jött a hozzátáplálás, és idővel csökkent egy-egy szopi mennyisége, illetve már egy egész étkezés kiváltásra került, illetve a Lányok átaludták az éjszakát, végig fejnem kellett a kiesett étkezések idejében, hogy ne csökkenjen a tejem mennyisége. 10 hónapig keltem órára éjjel is fejni, mai fejemmel szinte nem is értem, hogyan volt ehhez erőm.

Mivel a szoptatás mellett rengeteget kellett fejnem, hogy elegendő tejem legyen/maradjon egyszerre két gyerek számára is, idővel egyre fárasztóbbnak éreztem az egészet. Az első évünk gyakorlatilag végig a szoptatás-fejés-etetés körül forgott, hogy fenntarthassam az anyatejes táplálást. (Főleg utólag) visszagondolva megérte, megdolgoztunk az elért sikerért, de ehhez kellett az is, hogy a Férjem nagyon sok munkát levett a vállamról, mindenben segített, illetve nem volt másik gyerekünk, akit el kellett látni. Mivel a szoptatás-fejés nagyon sok időbe került, meglévő tesvér(ek) mellett mindez nem biztos, hogy sikerült volna, mert véleményem szerint van az a pont, ahol igenis figyelmet kell fordítani pl. egy nagyobb testvérre, még akkor is, ha az esetlegesen hasonló esetben az anyatejes táplálás rovására is megy. Ha szaporító fejés nélkül is végig elég tejem lett volna, talán nem is lett volna ilyen szívügyem, hogy meddig is fogok tudni kitartani, így viszont titkon az egy évet tűztem ki magamnak. Mindig csak apró lépésenként haladva: legyen meg, hogy 4 hónapig csak anyatejesek a Lányok, érjük el a fél évet, karácsonyt, legyen még egy hónap, már csak X hét. Aztán meglett az egy év (miután már csak géppel fejtem, szopi nélkül, és valószínű fejben is elfáradtam, a tejem is szép lassan apadni kezdett), az utolsó fejés után ünnepélyesen elraktam a fejőgépet, és pezsgőt bontottam.

Ikerbabák ellátása önmagában is nagyon fárasztó, a Férjemre viszont szerencsére mindenben számíthattam. A szüleim 200 km-re élnek tőlünk, így minden igyekezetük ellenére is ott volt köztünk a fizikai távolság. A Férjem viszont mindent megtett, hogy nekem csak a Lányokkal kelljen foglalkozni: vitte a háztartást, takarított, besegített a babaápolásban, tartotta bennem a lelket a nehezebb napokon. Díjazta, hogy megpróbálom fenntartani, hogy a Lányok minél tovább szopizzanak, és ebben valóban ott és úgy segített, ahogy tudott.A  babatervezés során nem gondoltam volna, hogy rögtön ketten is érkeznek hozzánk, majd rájöttünk, milyen csodálatos és kiváltságos dolog ikres szülőnek lenni, még akkor is, ha az gyakran nem kevés munkával jár. Megmagyarázhatatlan módon már a legelső pillanattól kezdve teljesen biztos voltam abban, hogy a Lányaim csak szopizni fognak, tápszer nélkül, és más forgatókönyv még csak a fejemben sem fordult meg. A kórházból hazatérve aztán iszonyúan fájt minden, ami a szoptatással kapcsolatos (+ mellé még a császáros seb is), már az is szörnyű volt, ha csak a cicimre nézett valaki. Ha ott és akkor nincs velünk az Édesanyám, biztos feladom. Napokig lényegében sírva szoptattam, aztán mint minden, ez is beállt, rendeződött. Ebben pedig nagyon nagy szolgálatot tett egy  elektromos mellszívó.

A szoptatás által megtanulhattam, mennyi mindenre képes az ember, ha akar és küzd. Mindamellett, hogy a szoptatásnak gyönyörű pillanatai voltak, adott pillanatban sokszor én mégis inkább a teljesítményt láttam benne: meddig lesz elég tejem, kitartok-e, stb. Az elején nekem nem ment egyedül a tandem szoptatás, így mindig reméltem, hogy a második csak úgy ébred/én ébresztem, ahogy az első befejezte az étkezést (ez szerencsére 90%-ban így is volt). Egy ikres anyuka persze mindent megold, mert muszáj. Pl. állva szoptat a kiságy mellett, amíg a másik, síró babót nyugtatja és simogatja az ágyban, míg a tesó cicin van. Aztán jött a tandemszoptatás időszaka: a legszebb, legkényelmesebb volt: mindenki egyszerre evett, össze lehetett bújni, igazi egységgé válhattunk. A legszebb része volt az egésznek. De egyszer minden jó véget ér: a Lányok úgy 8 hós koruktól újra külön kellett szopizzanak, mert ha egyszerre kerültek cicire, ott minden volt, csak étkezés nem: játék, a másik piszkálása, stb. Ezt valahol pedig értem is, hiszen a szopi ideje volt az egyetlen olyan közös dolog, amikor nem kellett anyán osztozni, és azok a pillanatok csak a kettesben levésről szóltak. Idővel persze minden megszépül, nem is tűnt olyan fárasztónak a sok fejés, és nagyon hálás vagyok csodálatos szopis, és tandemszopis pillanatokért, amik megadattak, illetve azért is hálás vagyok, hogy a sok fejéssel elég tejem volt ahhoz, amikor étkezést kellett pótolni, azt tápszár helyett anyatejjel tehettem meg.

Gyönyörű emlékek az első kórházi szopik, hogy már rögtön ott meg tudták mutatni a Lányok a maguk 35 hetével, és kevesebb, mint 2 kilójukkal, hogy igen rátermett, életrevaló kis hősök, akik apró termetük ellenére is mindent nagyon és ügyesen akarnak.

Csodálatosak voltak a tandemszopik, a közös pillanatok, illetve a praktikusság is, hogy bárhová elindulhattunk, mert a cici mindig kéznél van, így nem kellett tartani az éhen halós jelenetektől.A tandemszopi igen csak sokak érdeklődését felkeltette, többen megkérdezték a közeli ismerősök, barátok közül, hogy megnézhetik-e.

A Lányok szoptatása számszerűsítve:

Az egy év alatt simán megélt belőlem a tejserkentő teák, alkoholmentes sörök forgalmazója, valamint kiszámolhatatlan mennyiségű rántott levest fogyasztottam el

Kb. 550-600 liter tejet voltam képes produkálni, mily csodálatos is a természet, és a Jóisten.

Nettó szinten egy egész februári hónapot töltöttem a fejőgépen, szaporító fejéssel (7-7-5-5-3-3-1-1 percekkel)


Gyakorlati tanács ikrek szoptatásához, ami szerintem elengedhetetlen: bár ez szubjektív véleményem, de ikreket úgy gondolom, hosszú távon nem lehet igény szerint szoptatni, mert az könnyen az anya utolsó tartalékainak a feléléséhez vezethet. Az elején nekem pl. költenem kellett a korababáimat, így 1-1,5 óránként kezdődtek újra az etetések, és később is aktív szopik voltak, de én összehangoltam a Lányokat. Ha az egyik kelt, utána mindig keltettem a másikat, nagyon figyeltem rá, hogy egyszerre egyenek, majd egy napirendjük legyen. E nélkül egyszerűen nem bírtam volna (egyedül). Így viszont gyönyörűen összecsiszolódtunk, lehetett tervezni, működő, kiszámítható rendszerünk lett, amire a mai napig kényesen ügyelek. Nekem így működött, utólag sem csinálnám másként a napirendünket, az egymáshoz hangolást. Ezzel mind a Lányok, mind én jól működtünk, és persze boldog mama, boldog baba, boldog család. Ha nagyon sok a teszvesz, teendő, engedjük meg magunknak az élet apró örömeit: egy forró fürdőt, sétát kettesben, egy kavét a barátainkkal, hogy aztán feltöltődve, újult erővel térhessünk vissza a hétköznapok csodálatos, ám sokszor fárasztó kihívásaihoz.

süti beállítások módosítása