Igény szerinti szoptatásról akkor beszélhetünk, ha a gyermek minden szopási igényét az anyamellen élheti meg. Ez egy újszülött esetében megszámlálhatatlan mellre kerülést is jelenthet egy nap alatt, ami a korábbi gyakorlattól teljesen eltér.

Az évtizedekig fennálló gyermekgyógyászati és védőnői praxissal szemben a mai ajánlások egyértelműen az igény szerinti szoptatás javasolják. Az anyatejes táplálás előnyei megszámlálhatatlanok. (Hamarosan külön posztban közöljük dr. Kovács Judit gyermekgyógyász-neonatológus írásait a témában.) Édesanyáink, nagyszüleink valami egészen mást kaptak még útravalóul a mi gondozásunkhoz, ezért érdemes velük is beszélgetést kezdeményezni a változásokról, az igény szerinti szoptatás előnyeiről még a baba születése előtt, akár szakember bevonásával is.  Az átkapcsolás a két rendszer között gyakran nem megy zökkenőmentesen, hiszen anyáink, nagyanyáink is a hitük és ismertük szerinti legjobbat akarták nekünk nyújtani. Egy egészen más struktúrában, más elvek mentén gondozott unoka a saját döntéseikbe vetett hitet is megingathatja – a konszenzus és a támogató légkör azonban pótolhatatlan támasz a szoptatás ideje alatt. Ennek elősegítése érdekében az új családtag érkezésére hasznos lehet eloszlatni az igény szerintiséggel kapcsolatos legnagyobb tévhiteket.

Vegyük sorra a leggyakoribb ellenérveket az igény szerinti szoptatással kapcsolatban, és azt is, hogy mit mutatnak a kutatások és a tapasztalatok az adott témában.

„A szülés után még úgysem lesz elég tejed, pihend ki magad mielőtt hazamentek, legalább éjszakára add be a csecsemőosztályra.”

Az aranyóra és a rooming-in a sikeres szoptatás alapkövei. Az újszülött gyomra nagyjából cseresznye méretű, és amennyiben nincsen semmilyen egészségügyi problémája, minden igényét tökéletesen kielégíti az első órákban és napokban termelődő kolosztrum. Tévhit, hogy minden újszülött pótlásra szorul. Kutatások azt is kimutatták, hogy az újszülöttjükkel egy szobában elhelyezésre kerülő édesanyák sokkal kevésbé fáradtabbak, mint azok, akiket szeparáltak gyermeküktől. A rooming-in elhelyezéshez minden kórházban minden édesanyának joga van.

„11. § (5)  A szülő nőnek joga van … a szülést követően pedig arra, hogy – amennyiben ezt az ő vagy újszülöttje egészségi állapota nem zárja ki – újszülöttjével egy helyiségben helyezzék el.”

„Jobb lenne, ha háromóránként enne.”

Az anyatej nem pusztán táplálék, és a szoptatás nem kizárólag a táplálékfelvétel folyamata. Az anyatej összetétele révén alkalmas fájdalomcsillapításra, a benne lévő triptofán nevű aminosav szerotoninná alakulva segíti a visszaalvást, a megnyugvást, ráadásul nagyjából másfél óra alatt teljesen kiürül babád gyomrából - könnyen belátható tehát, hogy nem várhatjuk tőlük a pontos időközönkénti igényt a mellre kerülésre. A szoptatás, mint gondoskodási forma pedig a testközelség megélése folytán segíti őt abban, hogy állandóan biztonságban érezhesse magát. Az igény szerinti mellre kerüléssel optimálisan beállítható a kereslet-kínálat, elkerülhető a mellgyulladás, a tejtermelés hosszan fenntartható.

„Nehéz volt megküzdenem a szkepticizmussal, a régi időre szoptató/etető hozzáállással. Folyamatosan lavíroztam a teljes igény szerinti szoptatás és az "azért tartsunk valami napirendet" között. Rengeteg energiámat őrölte fel ez a dilemma. Nem mertem átadni magam a szoptatás megnyugtató hatásának.(…) Másodszor már nagyobb önbizalommal engedtem bele magam a szoptatás örömébe. A megnyugtatás sokkal nagyobb szerepet kapott. Azon aludt el, éjszaka is velünk aludt a kezdetektől és annyiszor fordult felém, ahányszor csak akarta. 3,5 éves koráig szopizott. Még ma is emlékszik az ízére (5 éves), a megnyugtató érzésre és előszeretettel játsza el. Látom a szemén a csillogást, az átszellemült tekintetet, amikor a szopizásra gondol. Nála előfordult 4 éves koráig (1 hónapban kb. 1x), hogy kért még.”

„Már nagy baba, nincs szüksége az éjszakai evésekre. Adj neki tápszert lefekvés előtt, akkor nem fog ébredni.”

Az éjszakai ébredések a legtöbb csecsemő és kisgyermek életét elkísérik – táplálási formától függetlenül. Az alvásuk teljesen eltér a felnőttekétől: nem alszanak olyan mélyen, rövidebbek az alvásciklusaik. Hosszú időn át segítséget igényelnek az el- és visszaalváshoz: különösen gyakoriak az ébredések a növekedési ugrások, a fogzás, a mozgásfejlődés és a szeparációs szorongás időszakaiban is. Így vannak kitalálva, az embergyerek túlélését évezredeken át ez az alvási struktúra szolgálta leginkább. Gyermeked ébredése tehát nem valamilyen hiány, vagy elégtelen működés jele, hanem általános és normális jelenség. Időre van szükségük ahhoz, hogy megérjenek az éjszakák átalvására. Gyakori tapasztalat, hogy a tápszerrel való etetés után mégis jobb éjszakák következnek: a tápszerek kazein tartalma magasabb az anyatejénél, az emésztése ezért hosszabb időt vesz igénybe, így némiképp valóban elnyújthatja az alvással töltött órák számát. Közel sem biztos azonban, hogy nyugodtabbak lesznek az éjjelek a tápszer bevezetésével, a nem szoptatásbarát módon adott pótlás azonban cumizavarhoz, szopási sztrájkhoz vezethet, tehát kockázatos mind rövid- mind hosszútávon. Az együttalvás ezzel szemben az egész család számára pihentető és optimális megoldás lehet: nemcsak egyszerűbbé teszi a szoptatást, az éjszakai gondoskodást, de kutatások szerint a biztonságos együttalvás SIDS (hirtelen csecsemőhalál) tekintetében is preventív faktor. 

„3-4 hónapos kora után már szüksége van anyatejen kívül más táplálékra is.”

A WHO ajánlása szerint a hat hónapig tartó kizárólagos anyatejes táplálás szolgálja leginkább a gyermekeink egészségének fejlődését. A 6. hónaptól kezdődően is HOZZÁtáplálásról, kóstoltatásról, és nem a szoptatások kiváltásáról szólnak a javaslatok. A korai hozzátáplálás hajlamosabbá teszi a gyermeket a különféle táplálékallergiákra, a vashiányos vérszegénységre ráadásul ebben az életkorban még nem is képesek tökéletesen hasznosítani a szilárd ételben lévő tápanyagokat. Az éretlen bélrendszer sejtjei között lévő sejtkapcsolatok is féléves kor környékén zárulnak - eddig tehát minden, ami nem kifejezetten csecsmőtáplálásra alkalmas -anyatej, vagy ennek hiányában a tápszer - a sejtek között közvetlenül a véráramba kerül. (allergének és toxinok egyaránt). Tévhit az is, hogy jobban alkalmazkodnak az új ízekhez, és jobb étvágyúak lesznek, ha korán indul meg a kóstoltatás. 

„Ha minden nyöszörgésre mellre teszed, elkényezteted, sosem lesz önálló.”

A tapasztalat és a kutatások ennek éppen az ellenkezőjét mutatják. A testközelben történő gondoskodás, az anyatejes táplálás, a válaszkészség mind-mind a biztonságos kötődéshez vezető út építőkövei. A sírni hagyott gyermek nem a megnyugvás folyamatát sajátítja el, hanem érdektelenné válik, elveszti a reményt arra, hogy a környezete reagál a jelzéseire. Nem kell tehát attól tartanod, hogy ezekkel a lépésekkel ártasz a gyermekednek, vagy éppen alkalmatlanná teszed a kortársaival való kapcsolódásra és a sikeres felnőtté válásra: ellenkezőleg: mindent megadsz neki ahhoz, hogy magabiztos és önálló legyen.

„Mi lesz, ha közösségbe kerül?”

Nem kell aggódnod azon sem, hogy a gyermeked képtelen lesz beilleszkedni a közösségbe. Az igény szerinti szoptatás az anyatej immunanyagai révén fizikailag, a gondoskodási forma miatt pedig lelkileg is felkészíti a gyermeked erre az időszakra – kifejezetten káros lehet a közösségbe szokás és az elválasztás stresszét egyszerre a kicsi vállára tenni. Nyugodtan folytathatod a szoptatást a bölcsőde, vagy akár az óvoda mellett is (a természetes elválasztódás általában 3-7 éves kor között következik be), érdemes részletesen beszélgetned erről a gyermeked gondozóival, és eloszlatni az aggodalmaikat.

Hat hét szenvedés után az egyik délután elővezette nekem a gondozónő, hogy ez így nem jó, és a gyerek érdekében (!) változtassak, mert így nem fog normálisan beilleszkedni, azaz ne altassam cicin, ne szoptassam annyit, épp csak azt nem mondta, hogy azonnal válasszam el, mert minden probléma eredője ez a fránya szoptatás. Rettenetesen éreztem magam, és nem azért, mert úgy alapjaiban kérdőjelezték meg az anyai kompetenciámat, az egyáltalán nem érdekelt, ebben a kérdésben megingathatatlan vagyok, hanem mert nem léptem sokkal hamarabb, és vittem el a gyerekemet másik bölcsődébe. 
Még aznap felhívtam egy családi napközit, ami eredetileg is a "B terv" volt, és a következő héten már ott kezdett a kislányunk. Pár nap alatt bebizonyosodott, hogy vele semmi gond nincsen, pláne nem azzal, hogy még szopizik. Evett, aludt, és láthatóan jól érezte magát. Ennyit számított, számít, hogy olyan emberek veszik körül, akik az ő igényeit helyezik előtérbe és akikben én is megbízom, és a bizalom kölcsönös. 

„Egy éves kor után már úgysem tápláló a tej, felesleges mindig cicin lógnia.”

Az embergyerek természetes elválasztódásának ideje 2.5-7 éves kor között van. Az anyatej tápanyagtartalma pedig a kicsi fejlődésével együtt változik és folyamatosan optimalizálódik. Az Amerikai Gyermekgyógyászok Szövetségének ajánlása így szól:

„A gyermekorvosoknak és szülőknek tudatában kéne lenniük, hogy a kizárólagos szoptatás biztosítja kb. 6 hónapos korig a gyermekek optimális növekedését és fejlődését és folyamatos védelmet nyújt a hányásos és légzőszervi fertőzések ellen. A szoptatás folytatódjon legalább a gyermek első életévéig vagy ezen túl, mindaddig, amíg ez a gyermek és az édesanya számára is kívánatos. Nincs felső határa a szoptatás időtartamának, és semmiféle bizonyíték nincsen arra nézve, hogy a 3 éves korig vagy az azon túl tartó szoptatás bármilyen pszichés vagy fejlődési sérülést okozna.”  (AAP 2005) (Forrás: http://www.lll.hu/hosszantarto_szoptatas)

Következő cikkünkben dr. Körözsi-Tóth Ágnestől (IBCLC, gyermekgyógyász-neonatológus) olvashattok majd a szoptatás időszakának lezárulásáról, és arról, hogy mi különbözteti meg az elválasztódást és a szopási sztrájkot. 

Ha szívesen készülnél a várandósságod alatt a szoptatás időszakára, ha bárhol elakadsz, bizonytalan vagy, ha választ szeretnél kapni ebben a páratlan, de nagyon kimerítő életszakaszban az anyatejes táplálással kapcsolatban felmerülő kérdéseidre, keresd bátran a városban dolgozó szoptatási tanácsadókat. Elérhetőségeiket ebben a bejegyzésben találod. 

Az első fiamat 23 hónapig szoptattam. Erős, nagy babaként született, sosem okozott gondot neki a szopizás. A környezetemben elsőként szültem és az irodalomból próbáltam újból és újból megoldásokat találni. Családunkban (mindkét oldalról) meg volt a hidelem, hogy nálunk senki se tudott szoptatni. Nehéz volt megküzdenem a szkepticizmussal, a régi időre szoptató/etető hozzáállással. Folyamatosan lavíroztam a teljes igény szerinti szoptatás és a "azért tartsunk valami napirendet" között. Rengeteg energiámat őrölte fel ez a dilemma. Nem mertem átadni magam a szoptatás megnyugtató hatásának. Második gyermekem, kislány lett. Kisebb súlyú, lenőtt nyelvvel. A rutin, ami ezen átsegített és megint a szakirodalom. 1 hét kínlódás után hívtam fel a szülésznő figyelmét az eltérésre, amit ezután rögtön egy kis vágással megoldottak. Az ebből adódó mellbimbó sebeim hamar regenerálódtak. Másodszor már nagyobb önbizalommal engedtem bele magam a szoptatás örömébe. A megnyugtatás sokkal nagyobb szerepet kapott. Azon aludt el, éjszaka is velünk aludt a kezdetektől és annyiszor fordult felém, ahányszor csak akarta. 3,5 éves koráig szopizott. Még ma is emlékszik az ízére (5,5 éves), a megnyugtató érzésre és előszerettel játsza el. Látom a szemén a csillogást, az átszellemült tekintetet, amikor a szopizásra gondol. Nála előfordult 4 éves koráig (1 hónapban kb 1x), hogy kért még. 2 éves koráig CSAK szopizott és minimálisat evett/ivott. Újból meg kellett küzdenem a külvilággal, de egy jól képzett gyermekorvos és szoptatási tanácsadó támogatásával mertem hagyni, hogy az igényei szerint alakítsa. Harmadik gyermekem (lány), a legkisebb súlyú, de a legaktívabb újszülött volt. Császármetszés után legalább 10 órán keresztül óránként szopizott. Ő sokszor keveset szeretett volna, de kb 3 hét után logisztikailag nem bírtam a 2 nagy mellett (akkor voltak 3 és 5,5 évesek). Kezdődött a nyári szünet, betegek lettek. Őt nagyon tudatosan kellett "noszogatnom", hogy tele egye magát, hogy legalább másfél- két órát "kibírja" mell nélkül. Hétről hétre jobb lett és megerősödött. Miután túljutott az első 3-4 hónapon, kevésbé kötődött az anyamell megnyugtatásához. Nagyon jó étvággyal kezdte a hozzátáplálást, és mellette maradt a szopi. 15 hónaposan kellett 1 hónap alatt elválasztanom gyógyszerszedés miatt. Az első elválasztást én szorgalmaztam, mert úton volt a második gyermekünk és a mellbimbóim érzékennyé váltak, fáradt voltam és fizikailag nagyon nem kívántam. Megadtuk neki az időt, fokozatosan választottam el. Szoptatási tanácsadó látott el ötletekkel, praktikákkal és segített a belső lelkiismeret-furdalásommal megbirkóznom. Amit akkor megtanultam, hogy mindig a baba és az anya igényeit együttesen kell figyelembe venni. A szoptatás csak akkor nyújt megnyugvást a totyogók számára, ha az az anya számára sem terhes. A második esetben átadtuk magunkat az elválasztódás szabad folyásának. Apró megkötéseket tettem olykor, mikor már nagyobb volt (kb. 2,5 éves), hogy most már utcán nem, vagy majd lefekvés előtt. De pontosan lehetett érzékelni, hogy mikor minek jött el az ideje. Mindezt sírás, gyötrődés mentesen. Nekem ez csodálatos élmény volt, a harmónia megélése, az önmagunk átadása a természet ritmusának. 3 éves és 4 hónapos volt a nagy lányom, mikor a kicsi született. Akkor már csak lefekvések előtt szopizott. A harmadik várandósságomat már végig szoptattam. Soha nem voltak kontrakcióim. A mellem érzékeny volt, de mivel az egész már csak komfort jellegű és pár perces szopikat jelentett, nem választottam el. Nagyon tartottam a tandem szoptatástól, szülés után soknak éreztem. Holott a megnyugtató erejét le se lehet írni. De 1 hónap után a nagylányom nem jelentkezett tovább rendszeresen. Időnként eszébe jutott, akkor teret adtam neki, de ritkult és valójában egész pontosan nem is tudom mikor maradt el. Harmadik lányomat 15 hónaposan rohamléptekben kellett elválasztanom. Addigra 7 éve (4 hónap megszakítással) szoptattam. Váratlanul ért és akkor döbbentem rá, hogy mennyire lényemmé vált a szoptatás, az ölembe emelés és ennek az anya-gyermek harmóniának a napi megélése, a közelség, a test és szemkontaktus. Tudtam, hogy többet nem lesz gyermekem és nem lesz, akit ilyen közel érezhetek magamhoz, akinek ezt a lelki, fizikai megnyugvást nyújthatom. Valamiféle gyászt éreztem, hirtelen kiszakadt belőlem egy darab, egy szerep, egy kompetencia. Ezzel párhuzamosan szorongatott az érzés, hogy hogyan fogom megnyugtatni az éjjel-nappal szopizó babámat. Hogy fogom tudni biztosítani neki a megnyugvást. Az éjszaka volt a legnehezebb, amit a férjem vállalt mivel fizikailag sem bírtam a hosszú ringatásokat. 1 hét volt a kritikus, utána beállt valamiféle új rendszer. Ki kellett dolgoznunk az új kapcsolódásainkat. Rájöttem, hogy másfajta figyelmet igényelt a lányom. Mindaddig, ha fáradt volt vagy frusztrált, megszoptattam. Most elő kellett vennem a kreativitásomat. Még többet játszottunk, meséltünk. El kellett terelnem a figyelmét. Belejöttünk. Rengeteget segített a következő könyv: Szoptatás - Tanácsok és gyakorlati segítségnyújtás a szoptatás egész ideje alatt Márta Guóth Gumberger - Elizabeth Hormann Valamint egy kedves szoptatási tanácsadó, akihez többször fordultam technikai vagy lelki segítségért.
Sosem gondoltam,hogy ilyen hosszúra fog nyúlni ez az időszak az életemben. Észre sem vettem,elröpült. Számomra a szoptatás egy meghosszabbított köldökzsinór,mely ha van rá idő és mód,pont addig tart ki, amíg a baba-mama egységnek szüksége van rá.

Kezdetek

Amikor várandós lettem, hatalmas volt a boldogság és már akkor arra készültem, hogy minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy a születendő kisbabám a lehető legjobbat kapja. Körülbelül félidős várandós voltam, mikor megvettük az első cuki kisruhákat és ezzel elkezdtük gyűjtögetni a babakelengyét. Mindent elolvastam a neten, ilyen takaró, olyan kombidressz, amolyan kifogó (előtte életemben nem hallottam még ezt a szót...). Aztán mielőtt beszippantott volna a babaruha vásárlási őrület, eljutottam végre a kismama jógára, amire akkor már hetek óta terveztem menni, és azt hiszem, akkor megpecsételődött a sorsom (szerencsére <3). Itt hallottam először hordozásról, mosható pelenkazásról és ennek köszönhetően jutottunk el a férjemmel egy többalkalmas szülésfelkészítőre, ahol az utolsó alkalom a szoptatásról és a gyermekágyas időszakról szólt. Igény szerinti szoptatás. Itt szembesültem azzal, hogy a "jól bevált" régi gyakorlat, a háromóránkénti etetés, víz-és tea itatása a babával nem a norma, hanem egy pár évtizede bevett, a szoptatás sikerét igen rövid úton aláásó gyakorlat. Őszintén megmondom, akkor és ott nekem a baba igénye szerinti mellre kerülés fontossága, az aranyóra kiemelt szerepe, a szoptatás, mint komplex gondoskodási forma, a kizárólagos szoptatás, az együttalvás egytől egyig újdonság voltak. Ezután minden nap bújtam az internetet és a felkészítőn kapott irodalmat, és igyekeztem hiteles forrásból tájékozódni, hogy minden menjen, mint a karikacsapás. Az együttalvásról is sokat olvastam, és ekkor a külön szobában már összeszerelt, felcicomázott kiságyat nézve először merült fel bennem a gondolat: "Lehet, hogy a gyerekemnek jobb lenne, ha majd egymás mellett aludnánk?"

A Nagy Nap

Nagyon készültünk a szülésre, az aranyórára. Már sokkal korábban elhatároztam, hogy semmilyen fájdalomcsillapítást nem szeretnék a szülés alatt és ennek az indoka annyi volt, hogy olvastam arról is, hogy az EDA-t vagy kéjgázt kapó nők újszülöttjei nehezebben boldogulnak a szopizással, és ezt nagyon szerettem volna elkerülni. 
Minden a terveink szerint alakult, így a kislányom megszületése után zavartalan bőrkontaktusban élvezhettük egymás társaságát. Bár a mellhez kúszás elmaradt, amit őszintén sajnálok, leginkább azt, hogy esélyt sem kaptunk rá, a csecsemős nővér meg sem kérdezte, hogy nem szeretnénk-e megvárni, amíg a babánk maga próbálkozik, de a születés után egy órán belül mellen volt. Nagyon vártam az első szopizást, és nagyon érdekes élmény volt. Kicsit fura érzés, de egyben csodálatos és szívmelengető. Az első éjszaka megkérdeztem a csecsemős nővért (ő már a következő műszak volt), hogy hol aludjon a baba, így az ő javaslatára kerültünk egy ágyba, amiért a mai napig nagyon hálás vagyok.
A kórházban töltött három nap szinte végeláthatatlan szoptatásból állt, főleg éjszaka. Ezidő alatt komoly mélységeket is megjártam. Valahogy azt senki nem említette, hogy a hormonoktól egyik percben sírnom, a másikban nevetnem kell. Hogy a gyerek gyakorlatilag nonstop cicin szeretne lenni, azon is alszik és nem éjszaka. A legjobban azonban az bántott, hogy míg én abban a hitben voltam, hogy milyen ügyesek vagyunk, hiszen állandóan szopizik, pisil és kakil, megfelelő mennyiséget, a súlya esik és a csecsemősöktől kapott célzások: "Ezzel a súlyeséssel nem fognak holnap hazamenni." "Ha hazaengedjük és baja lesz a gyereknek, majd engem fog felelősségre vonni" és hasonlók, iszonyatosan kikészítettek és teljesen aláásták a magunkba vetett bizalmamat. 
Végül a harmadik napon csak hazaengedtek bennünket, ami hihetlen megkönnyebbülés volt a számomra.

Otthon

Úgy éreztem, szárnyalok. Végre itthon! A tejbelövellés még a hazaendegés előtt megtörtént, a gyerek súlya már nem esik, hanem nő, a kézzel fejést is elsajátítottam, azt gondoltam nagy baj már nem lehet. 
Végülis nagy baj nem is lett, csak nagyon gyorsan szembesülnöm kellett azzal, hogy milyen a valóság egy újszülött babával. Én nem is tudom mit hittem...de nem azt kaptam, nagyon nem. Először is, senki nem készített fel, hogy ez a pici lény nonstop és még azon túl is csak és kizárólag velem/rajtam szeretne lenni és szopizni, szopizni, szopizni. Ha azt hiszem elaludt, és szeretnék két percre megszökni, mert nem voltam pisilni, nem ettem, nem ittam, nem zuhanyoztam, nem mostam fogat, egyszóval semmit nem csináltam, ami az alapvető komfortérzetem (és némileg a létfenntartásom) biztosításához szükséges, akkor úgy rászorít a cicire, hogy csillagokat látok, ezzel jelezve, hogy nagy tévedésben vagyok, ha azt hiszem, megléphetek. Hogy amikor végre tényleg elaludt, és én beleharapnék a várva várt, már ezer éve kihűlt pizzába, pontosan abban a pillanatban sír fel, és kezdődik minden előről. Hogy az éjszakák szinte folyamatos ébrenléttel telnek, és természetesen egybefüggő szoptatással, ami alatt, gyakorlatlanságomból kifolyólag esélytelen, hogy pihenjek valamennyit. Hogy a legtöbb napon délután kettő és este tíz között minimum 2-3 órát FOLYAMATOSAN cicizik, és meg sem mozdulhatok, mert rögtön szívszaggató sírásban tör ki, egyik cici-másik cici-egyik cici- másik cici- bukás-egyik cici-másik cici-bukás-egyik cici-bukás...és ez, a végtelenségig. Hogy 13 napos korára még 60 gramm híja van a születési súlyához képest, és megsemmisülve állok a mérleg felett, hogy ez hogy lehet, mikor egyfolytában szopizik? Kétségbeesve hívom a védőnőt (akit imádunk, abszolút igény szerinti szoptatás párti), aki megnyugtat és egy-két nap kivárást javasol.  
Ebben az új és ismeretlen helyzetben, kialvatlanul, sokkolódva, a hormonjaimnak kiszolgáltatva mit tehettem? Először is bizonyítékot szereztem, hogy a gyerekem normálisan viselkedik. Mire nem jók a Facebook zárt csoportjai? Miután megnyugodtam, hogy nagy valószínűség szerint egy teljesen jól működő újszülött kisbabám van, úgy döntöttem, nem ágálok tovább a helyzet ellen, hanem inkább elfogadom. Szoptatás közben pihentem, olvastam, tévét néztem, nyomkodtam a telefonom, ettem fél kézzel, kezem ügyébe tettem az innivalót és minden fontos dolgot, nappal aludtam, a gyerek mellett. A kaját rendeltem, a háztartásban csak a legszükségesebbeket csináltam meg. Nekem ez így volt túlélhető és élhető. 
Mire a 6 hetes kontrollra mentünk, a kislányom másfél kilóval volt több, mint a születési súlya és őszintén mondhattam én is, mikor az orvosom rákérdezett, hogy vagyok, hogy "jól".

Az első év

Amit nem hittem, végül igaz lett. A szoptatás tényleg csodálatos. Akkor kezdtem ezt érezni, amikor megkaptam az első visszajelzéseket. Egy pillantás, egy hosszú összenézés, egy pici mosoly, az arcom fürkészése, matatás a számban. Imádtam nézni, ahogy megnyugszik szopizás közben, ahogy álomba merül, de a cicit el pillanatra el nem engedi, olykor-olykor cumizik rajta álmában is. Ahogy szorosan hozzám bújik, és tudom, hogy biztonságban érzi magát. Ahogy keményen dolgozik, hogy minden csepp tej a pocakjába jusson, mozog még a kis füle is a nagy munkában. Rájöttem, hogy szabadságot kapok a szoptatás által, bárhová mehetünk, mert az étel és ital mindig kéznél van. Mindig találtunk helyet, ahol diszkréten szopizhatott. 
A szilárd ételek bevezetését egyáltalán nem vártam. Olyan egyszerű volt, csak elővenni a cicit és megszoptatni. Most meg hámozni, reszelni, összetörni, párolni, megfőzni...és mind a kukában landol, vagy megeszem én. Semmi nem kellett neki. Majdnem egy éves volt, mire elkezdték érdekelni az ételek, addig is kitartóan próbálkoztunk, és mivel szépen gyarapodott és ránézésre is egészséges volt, így a nemevésből nem csináltunk problémát. A fő táplálék végig az anyatej maradt és egy percig nem bánom, szerintem a kislányom sem! 

Bölcsi

Korán meg kellett hoznunk egy nehéz döntést. A kislányunk 15 hónaposan elkezdte a bölcsődét, vissza kellett mennem dolgozni. Nem volt kétséges, hogy tovább szeretném szoptatni és rajta is egyértelműen azt láttam, hogy folytatni szeretné. 
A bölcsiben már a szülői értekezleten rossz érzés kerített hatalmába, mikor őszintén elmondtam, hogy még szopizik (10,5 hónapos volt ekkor), és, hogy velünk alszik, erre rögtön jött a megjegyzés, hogy a közel 5 hónap múlva esedékes kezdésig jó lenne elválasztani, és egy cinikus "gondoltam" az együttalvásra. Éreztem, hogy nem lesz jó, éreztem, hogy nem ez és nem így kell nekünk, de megpróbáltam legyőzni az ellenérzéseimet és így vágtunk neki januárban a beszoktatásnak. Nem szeretnék belemenni, min mentünk keresztül, a lényeg, hogy az evés több hét után sem volt valami fényes, az ottalvás pedig egyenesen tragikus volt, egyáltalán nem ment. Hat hét szenvedés után az egyik délután elővezette nekem a gondozónő, hogy ez így nem jó, és a gyerek érdekében (!) változtassak, mert így nem fog normálisan beilleszkedni, azaz ne altassam cicin, ne szoptassam annyit, épp csak azt nem mondta, hogy azonnal válasszam el, mert minden probléma eredője ez a fránya szoptatás. Rettenetesen éreztem magam, és nem azért, mert úgy alapjaiban kérdőjelezték meg az anyai kompetenciámat, az egyáltalán nem érdekelt, ebben a kérdésben megingathatatlan vagyok, hanem mert nem léptem sokkal hamarabb, és vittem el a gyerekemet másik bölcsődébe. 
Még aznap felhívtam egy családi napközit, ami eredetileg is a "B terv" volt, és a következő héten már ott kezdett a kislányunk. Pár nap alatt bebizonyosodott, hogy vele semmi gond nincsen, pláne nem azzal, hogy még szopizik. Evett, aludt, és láthatóan jól érezte magát. Ennyit számított, számít, hogy olyan emberek veszik körül, akik az ő igényeit helyezik előtérbe és akikben én is megbízom, és a bizalom kölcsönös. 

Most itt vagyunk, közel hét hónappal a bölcsikezdés után, egy töretlenül szopizó kisasszonnyal. Visszatekintve az eltelt időszakra, a mi kis szopis kapcsolatunkra, csupa kedves, meghitt, megmosolyogtató emlék jut eszembe. Néha persze kellemetlen, ha vad, és csíp, karmol, mar, vagy rugdos, vagy harap. Néha, nehezebb éjszakákon elegem van, és csak aludni akarok. Néha a munkahelyemen arról ábrándozom, hogy de jó lenne ha az ölemben tarthatnám és csak gyönyörködhetnék a kedves arcában. Néha megőrjít, amikor hajtogatja, hogy "sziszi, sziszi". Néha meg alig várom, hogy kérje már végre. 

Sok minden változott, én is és ő is, de ez a kapocs, amit a szoptatás jelent a számunkra, egy olyan kötelék, ami bár nem fog örökké tartani, de a jótékony hatását hosszú távon is élvezni fogjuk, ebben biztos vagyok!