Kezdetek

Amikor várandós lettem, hatalmas volt a boldogság és már akkor arra készültem, hogy minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy a születendő kisbabám a lehető legjobbat kapja. Körülbelül félidős várandós voltam, mikor megvettük az első cuki kisruhákat és ezzel elkezdtük gyűjtögetni a babakelengyét. Mindent elolvastam a neten, ilyen takaró, olyan kombidressz, amolyan kifogó (előtte életemben nem hallottam még ezt a szót...). Aztán mielőtt beszippantott volna a babaruha vásárlási őrület, eljutottam végre a kismama jógára, amire akkor már hetek óta terveztem menni, és azt hiszem, akkor megpecsételődött a sorsom (szerencsére <3). Itt hallottam először hordozásról, mosható pelenkazásról és ennek köszönhetően jutottunk el a férjemmel egy többalkalmas szülésfelkészítőre, ahol az utolsó alkalom a szoptatásról és a gyermekágyas időszakról szólt. Igény szerinti szoptatás. Itt szembesültem azzal, hogy a "jól bevált" régi gyakorlat, a háromóránkénti etetés, víz-és tea itatása a babával nem a norma, hanem egy pár évtizede bevett, a szoptatás sikerét igen rövid úton aláásó gyakorlat. Őszintén megmondom, akkor és ott nekem a baba igénye szerinti mellre kerülés fontossága, az aranyóra kiemelt szerepe, a szoptatás, mint komplex gondoskodási forma, a kizárólagos szoptatás, az együttalvás egytől egyig újdonság voltak. Ezután minden nap bújtam az internetet és a felkészítőn kapott irodalmat, és igyekeztem hiteles forrásból tájékozódni, hogy minden menjen, mint a karikacsapás. Az együttalvásról is sokat olvastam, és ekkor a külön szobában már összeszerelt, felcicomázott kiságyat nézve először merült fel bennem a gondolat: "Lehet, hogy a gyerekemnek jobb lenne, ha majd egymás mellett aludnánk?"

A Nagy Nap

Nagyon készültünk a szülésre, az aranyórára. Már sokkal korábban elhatároztam, hogy semmilyen fájdalomcsillapítást nem szeretnék a szülés alatt és ennek az indoka annyi volt, hogy olvastam arról is, hogy az EDA-t vagy kéjgázt kapó nők újszülöttjei nehezebben boldogulnak a szopizással, és ezt nagyon szerettem volna elkerülni. 
Minden a terveink szerint alakult, így a kislányom megszületése után zavartalan bőrkontaktusban élvezhettük egymás társaságát. Bár a mellhez kúszás elmaradt, amit őszintén sajnálok, leginkább azt, hogy esélyt sem kaptunk rá, a csecsemős nővér meg sem kérdezte, hogy nem szeretnénk-e megvárni, amíg a babánk maga próbálkozik, de a születés után egy órán belül mellen volt. Nagyon vártam az első szopizást, és nagyon érdekes élmény volt. Kicsit fura érzés, de egyben csodálatos és szívmelengető. Az első éjszaka megkérdeztem a csecsemős nővért (ő már a következő műszak volt), hogy hol aludjon a baba, így az ő javaslatára kerültünk egy ágyba, amiért a mai napig nagyon hálás vagyok.
A kórházban töltött három nap szinte végeláthatatlan szoptatásból állt, főleg éjszaka. Ezidő alatt komoly mélységeket is megjártam. Valahogy azt senki nem említette, hogy a hormonoktól egyik percben sírnom, a másikban nevetnem kell. Hogy a gyerek gyakorlatilag nonstop cicin szeretne lenni, azon is alszik és nem éjszaka. A legjobban azonban az bántott, hogy míg én abban a hitben voltam, hogy milyen ügyesek vagyunk, hiszen állandóan szopizik, pisil és kakil, megfelelő mennyiséget, a súlya esik és a csecsemősöktől kapott célzások: "Ezzel a súlyeséssel nem fognak holnap hazamenni." "Ha hazaengedjük és baja lesz a gyereknek, majd engem fog felelősségre vonni" és hasonlók, iszonyatosan kikészítettek és teljesen aláásták a magunkba vetett bizalmamat. 
Végül a harmadik napon csak hazaengedtek bennünket, ami hihetlen megkönnyebbülés volt a számomra.

Otthon

Úgy éreztem, szárnyalok. Végre itthon! A tejbelövellés még a hazaendegés előtt megtörtént, a gyerek súlya már nem esik, hanem nő, a kézzel fejést is elsajátítottam, azt gondoltam nagy baj már nem lehet. 
Végülis nagy baj nem is lett, csak nagyon gyorsan szembesülnöm kellett azzal, hogy milyen a valóság egy újszülött babával. Én nem is tudom mit hittem...de nem azt kaptam, nagyon nem. Először is, senki nem készített fel, hogy ez a pici lény nonstop és még azon túl is csak és kizárólag velem/rajtam szeretne lenni és szopizni, szopizni, szopizni. Ha azt hiszem elaludt, és szeretnék két percre megszökni, mert nem voltam pisilni, nem ettem, nem ittam, nem zuhanyoztam, nem mostam fogat, egyszóval semmit nem csináltam, ami az alapvető komfortérzetem (és némileg a létfenntartásom) biztosításához szükséges, akkor úgy rászorít a cicire, hogy csillagokat látok, ezzel jelezve, hogy nagy tévedésben vagyok, ha azt hiszem, megléphetek. Hogy amikor végre tényleg elaludt, és én beleharapnék a várva várt, már ezer éve kihűlt pizzába, pontosan abban a pillanatban sír fel, és kezdődik minden előről. Hogy az éjszakák szinte folyamatos ébrenléttel telnek, és természetesen egybefüggő szoptatással, ami alatt, gyakorlatlanságomból kifolyólag esélytelen, hogy pihenjek valamennyit. Hogy a legtöbb napon délután kettő és este tíz között minimum 2-3 órát FOLYAMATOSAN cicizik, és meg sem mozdulhatok, mert rögtön szívszaggató sírásban tör ki, egyik cici-másik cici-egyik cici- másik cici- bukás-egyik cici-másik cici-bukás-egyik cici-bukás...és ez, a végtelenségig. Hogy 13 napos korára még 60 gramm híja van a születési súlyához képest, és megsemmisülve állok a mérleg felett, hogy ez hogy lehet, mikor egyfolytában szopizik? Kétségbeesve hívom a védőnőt (akit imádunk, abszolút igény szerinti szoptatás párti), aki megnyugtat és egy-két nap kivárást javasol.  
Ebben az új és ismeretlen helyzetben, kialvatlanul, sokkolódva, a hormonjaimnak kiszolgáltatva mit tehettem? Először is bizonyítékot szereztem, hogy a gyerekem normálisan viselkedik. Mire nem jók a Facebook zárt csoportjai? Miután megnyugodtam, hogy nagy valószínűség szerint egy teljesen jól működő újszülött kisbabám van, úgy döntöttem, nem ágálok tovább a helyzet ellen, hanem inkább elfogadom. Szoptatás közben pihentem, olvastam, tévét néztem, nyomkodtam a telefonom, ettem fél kézzel, kezem ügyébe tettem az innivalót és minden fontos dolgot, nappal aludtam, a gyerek mellett. A kaját rendeltem, a háztartásban csak a legszükségesebbeket csináltam meg. Nekem ez így volt túlélhető és élhető. 
Mire a 6 hetes kontrollra mentünk, a kislányom másfél kilóval volt több, mint a születési súlya és őszintén mondhattam én is, mikor az orvosom rákérdezett, hogy vagyok, hogy "jól".

Az első év

Amit nem hittem, végül igaz lett. A szoptatás tényleg csodálatos. Akkor kezdtem ezt érezni, amikor megkaptam az első visszajelzéseket. Egy pillantás, egy hosszú összenézés, egy pici mosoly, az arcom fürkészése, matatás a számban. Imádtam nézni, ahogy megnyugszik szopizás közben, ahogy álomba merül, de a cicit el pillanatra el nem engedi, olykor-olykor cumizik rajta álmában is. Ahogy szorosan hozzám bújik, és tudom, hogy biztonságban érzi magát. Ahogy keményen dolgozik, hogy minden csepp tej a pocakjába jusson, mozog még a kis füle is a nagy munkában. Rájöttem, hogy szabadságot kapok a szoptatás által, bárhová mehetünk, mert az étel és ital mindig kéznél van. Mindig találtunk helyet, ahol diszkréten szopizhatott. 
A szilárd ételek bevezetését egyáltalán nem vártam. Olyan egyszerű volt, csak elővenni a cicit és megszoptatni. Most meg hámozni, reszelni, összetörni, párolni, megfőzni...és mind a kukában landol, vagy megeszem én. Semmi nem kellett neki. Majdnem egy éves volt, mire elkezdték érdekelni az ételek, addig is kitartóan próbálkoztunk, és mivel szépen gyarapodott és ránézésre is egészséges volt, így a nemevésből nem csináltunk problémát. A fő táplálék végig az anyatej maradt és egy percig nem bánom, szerintem a kislányom sem! 

Bölcsi

Korán meg kellett hoznunk egy nehéz döntést. A kislányunk 15 hónaposan elkezdte a bölcsődét, vissza kellett mennem dolgozni. Nem volt kétséges, hogy tovább szeretném szoptatni és rajta is egyértelműen azt láttam, hogy folytatni szeretné. 
A bölcsiben már a szülői értekezleten rossz érzés kerített hatalmába, mikor őszintén elmondtam, hogy még szopizik (10,5 hónapos volt ekkor), és, hogy velünk alszik, erre rögtön jött a megjegyzés, hogy a közel 5 hónap múlva esedékes kezdésig jó lenne elválasztani, és egy cinikus "gondoltam" az együttalvásra. Éreztem, hogy nem lesz jó, éreztem, hogy nem ez és nem így kell nekünk, de megpróbáltam legyőzni az ellenérzéseimet és így vágtunk neki januárban a beszoktatásnak. Nem szeretnék belemenni, min mentünk keresztül, a lényeg, hogy az evés több hét után sem volt valami fényes, az ottalvás pedig egyenesen tragikus volt, egyáltalán nem ment. Hat hét szenvedés után az egyik délután elővezette nekem a gondozónő, hogy ez így nem jó, és a gyerek érdekében (!) változtassak, mert így nem fog normálisan beilleszkedni, azaz ne altassam cicin, ne szoptassam annyit, épp csak azt nem mondta, hogy azonnal válasszam el, mert minden probléma eredője ez a fránya szoptatás. Rettenetesen éreztem magam, és nem azért, mert úgy alapjaiban kérdőjelezték meg az anyai kompetenciámat, az egyáltalán nem érdekelt, ebben a kérdésben megingathatatlan vagyok, hanem mert nem léptem sokkal hamarabb, és vittem el a gyerekemet másik bölcsődébe. 
Még aznap felhívtam egy családi napközit, ami eredetileg is a "B terv" volt, és a következő héten már ott kezdett a kislányunk. Pár nap alatt bebizonyosodott, hogy vele semmi gond nincsen, pláne nem azzal, hogy még szopizik. Evett, aludt, és láthatóan jól érezte magát. Ennyit számított, számít, hogy olyan emberek veszik körül, akik az ő igényeit helyezik előtérbe és akikben én is megbízom, és a bizalom kölcsönös. 

Most itt vagyunk, közel hét hónappal a bölcsikezdés után, egy töretlenül szopizó kisasszonnyal. Visszatekintve az eltelt időszakra, a mi kis szopis kapcsolatunkra, csupa kedves, meghitt, megmosolyogtató emlék jut eszembe. Néha persze kellemetlen, ha vad, és csíp, karmol, mar, vagy rugdos, vagy harap. Néha, nehezebb éjszakákon elegem van, és csak aludni akarok. Néha a munkahelyemen arról ábrándozom, hogy de jó lenne ha az ölemben tarthatnám és csak gyönyörködhetnék a kedves arcában. Néha megőrjít, amikor hajtogatja, hogy "sziszi, sziszi". Néha meg alig várom, hogy kérje már végre. 

Sok minden változott, én is és ő is, de ez a kapocs, amit a szoptatás jelent a számunkra, egy olyan kötelék, ami bár nem fog örökké tartani, de a jótékony hatását hosszú távon is élvezni fogjuk, ebben biztos vagyok!