Mesék a szoptatásról - tizedik mese

Három gyermek édesanyja vagyok, 18, 16 és 6 évesek a lányok. Mindhármat 1,5-2 éves korukig szoptattam. Viszonylag későn „kezdtem az anyaságot”, 30 éves voltam, amikor az első, és 41, amikor a harmadik született. Talán megvártam azt, hogy a szüléseim során lehetőségem legyen a gyermekek számára minimalizálni az ártalmakat és találkozni azokkal az ismeretekkel, amelyek arról szóltak, hogy mi a baba igazi érdeke. A Klinika 1998-ban már bababarát kórház volt, így kérnem sem kellett a szoptatás támogatását és a rooming in ellátást, de kértem és megkaptam a háborítatlanságot és a szülőszéken szülést.

A szülés elválaszthatatlan része volt számomra a szoptatás, tudtam, hogy az anyatej a tökéletes védelmet és a tökéletes táplálékot adja majd a gyermekemnek. Fel sem merült bennem, hogy máshogy tápláljam a megszületettet. Hittem abban, hogy a testem és a természet tökéletesen végzi a dolgát és próbáltam lelkileg is követni a testemben zajló történéseket. Pedig „lánykoromban” kaptam elég megjegyzést a testalkatom és az anyaság össze nem illésére – „keskeny a csípőd, nehéz lesz a szülés”, „kicsi a melled, nem lesz elég a tej…” Ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket sokszor hallottam nővé válásom során.

Jómagam nehezített feltételekkel születtem, nem szophattam koraszülöttségem miatt, szóval a „hozott anyag” nem volt túl szerencsés. Mégis hittem abban, hogy adni akarom és tudom azt a gyermekeimnek, ami számukra a legfontosabb és valóban csak követnem kellett a testemet ebben.

Persze voltak küszködések és fájdalmak is. Az egyik barátnőm orgazmikus élménynek írta le a szoptatást, de a bedurrant, kőkemény mellem a második napon úgy fájt, mintha száz forró tűvel szurkálnák az első kicsim szoptatásainál, de a másik kettőnél már tudtam, hogy az eleje nehéz – időt és türelmet igényel és azt, hogy viseljem el a dolgok diszkomfortját – a fájdalmat, az állandóan tejben úszó pólókat, a baba számomra kiszámíthatatlan, neki nyilván igény szerinti jelzéseit, a 24 órás szolgálatot.

Nem volt könnyű időszak az első pár hét egyik gyermekemnél sem. Érdekes módon a tapasztalat nem enyhítette, a változás kapcsán megélt felbolydultságot, a fáradtságot, a babáimmal való összeszokás nehézségeit. Nehéz volt elsőre és harmadjára is.

Ugyanakkor valódi örömöt adott az együttlét, az, hogy tudom táplálni őket a számukra legoptimálisabb ennivalóval, és ennek a kényelmes egyszerűsége. Semmi mást nem kellett tennem, csak mellre helyeznem őket. Se fertőtlenítés, se melegítés, se komoly felébredés éjszaka… Az éjszakákat azért hosszú távon nehezen bírtam, állandó egyezkedésben voltam velük – aludjunk néhány órácskát együtt. A legnagyobbat még sírni is hagytam – ölben ringatva, üvöltve hagyott ki egy-egy szopcsit. Aztán ennek kínját én is megszenvedve csak győzködtem és kértem őket – s ez bevált, néhány nap alatt elfogadták az anyjuk „kétségbeesett” kérését, persze az első félévet követően...

A középső gyermekem volt szoptatás terén a legönállóbb és a „legtudatosabb”. Tökéletesen szabályozta magát – ha jóllakott, vagy ha megnyugodott, elengedte a cicit, nem elaludt rajta, hanem  használta és korán érkezett másodikként kihasználta az együtt töltött időt a kapcsolatfelvételre – beszélgetett, játszott a cicivel és velem.

Az első cicifüggő volt – nem tudott betelni sem az anyatej ízével, sem a mennyiségével, sem az ölben töltött idővel. A tapasztalatlanságom, a bekapcsolódott saját korai emlékeim a hiányról, a tökéletesen akarom csinálni vágya miatt talán kevésbé tudtam figyelni az igazi igényeire és szükségleteire.

Aztán a kicsi… egy teljesen háborítatlan és könnyű szülést követő nyolc óra után elvitték tőlem és inkubátorba tették megfigyelésre a 3900 grammos babámat. Egy súlyos betegség gyanúja merült fel, rettegtem, aggódtam és az inkubátor mellett újraéltem valóban a saját koraszülöttségem nehézségeit, látva a valóban kora babákat. Nem szoptathattam, mert vér jött a melleimből, és a vérem okozhatott nála trombocitaszám eltérést. Az, hogy nem tarthattam a karjaimban, az, hogy újra és újra ott kellett hagynom, kétségbe ejtett. Tudtam, hogy nálam lenne jó helyen, mégis megrendült a hitem abban, hogy a testem továbbra is jól teszi a dolgát. Talán köze lehetett ennek ahhoz, hogy a kicsi előtt volt három vetélésem…

Az eszemmel viszont tudtam, hogy ismerni kell a problémát, hogy megtaláljam a legkevésbé rossz megoldást rá. Kérdeztem és kértem… küzdöttem és könyörögtem… sírva voltam határozott… így huszonnégy órán belül megkaphattam őt az inkubátorból.

A szülést követően közvetlenül abban az együtt töltött nyolc órában szoptattam, akkor mégis mintha először próbáltuk volna. Mindketten sírtunk, nem volt tejem, aggódtam és dühös voltam mindenkire.

Az első együtt töltött néhány nap nehéz volt. Nem az ő jelzéseire figyeltem, hanem arra, hogy minél többször szoptassam, hogy induljon be a tej. Hozattam a párommal homeopátiás bogyókat, literszámra ittam a vizet, és elszántan küzdöttem a tejért. Közben rettegtem, hogy nem engednek haza, ha nem lesz tej, ha nem lesz kakás pelus, ha csökken a súlya… ha mégis beteg.

Nem így lett, hazajöhettünk és látszólag minden rendben volt, de ott volt a törés, a félelem mindkettőnkben sokáig. Nehezen engedtem el a szoptatását, két év három hónapos koráig szopott – talán így akartam jóvátenni az első huszonnégy órában elmaradt ölelést.

Az elválasztások egyébként számomra könnyen mentek, bár a környezet reakciói eleinte bezavartak.

A nagyot tizennyolc hónapos koráig szoptattam, de már négy hónaposan kapott gyümölcsöt, majd húst, mert az akkori védőnői álláspont szerint csak így juthatott hozzá vitaminokhoz és vashoz. A másik kettő fél évig csak anyatejet kapott, de annyira szerették az új ízeket, hogy nem volt gond a hozzápótlással. Amikor már mást is ettek, az adott étkezésnél a pépes ételekkel kínáltam őket először, és csak azután kaptak anyatejet. Ez a saját gondolatom volt, folyadékként, kiegészítésként kínáltam a tejet… így szépen fokozatosan egyre kisebb mennyiséget szoptak és voltak kihagyott, elutasított szoptatások is. Az evés saját hatáskörbe került és igazi zökkenők nélkül hagyták el kb. egy éves korukra azt, hogy az anyatej legyen a fő táplálék.

A megnyugvási, elalvási szopcsi már nehezebb téma volt. Ez sokáig megmaradt, de különvált az evéstől.

Az elsőnél még kiváltottam az elalvási szopcsit tehéntejjel és hosszas meséléssel, simogatással. Ezzel kezdtük és egyre többször aludt bele ebbe, kihagyva a szoptatás körét. A középső belenőtt a mesélésbe, simogatásba és egyszer csak azt vettem észre, hogy ha ébren marad, akkor sem kéri a cicit. Ekkor volt tizenkilenc hónapos. Ő születni is így született – hipp-hopp ott volt és én azt éreztem, még nem állok készen. A szoptatás abbahagyása hasonló volt. Ő döntött így, én még nem ott tartottam, de elfogadtam a döntését. A kicsi két évesen még a cicin aludt el, de a tej fogyott, megváltozott az íze, és ő csalódottan közölte, hogy nem jó. Próbálkoztunk, de mivel nem álltam vissza a napközbeni szoptatásokra, ez így maradt. Szép lassan mindketten elengedtük a szoptatást, de még sokáig megmaradt az együtt alvás vele.

Három gyerek, egy anya és mégis más-más történetek. Ahol tartottam a saját dolgaimmal, traumáimmal, élményeimmel és érzéseimmel, ahogy születtek és amilyen alapszemélyiséggel érkeztek, az behatárolta a kapcsolatunkat, a szoptatást és az elválást is a szoptatástól. Jól van így. Sokat fejlődtem velük, általuk. Köszönet érte!