Szoptatni mindenki tud! - kivéve, akinek kicsi vagy nagy a melle, vagy vizes a teje, vagy nem indul meg, vagy elmegy a teje, vagy van olyan, akinek az anyukája sem tudott szoptatni, ezért nem megy… sorolhatnám a bődületes hülyeségeket, amiket ebben a témában már elmondtak, leírtak előttem.

Én a saját tapasztalataimat osztom meg veletek. Az első és legfontosabb kérdés szerintem az, hogy akarsz-e szoptatni? Na, nem azért mert a csapból is ez folyik, és ez a társadalmi elvárás, hanem úgy igazán, szívből, mert te ezt szeretnéd?! Ez a legfontosabb, hogy tudd, te mit akarsz. Én a szoptatás fanatikus, azt gondolom, hogy a babának az a legjobb, ha az anyukája nyugodt, kiegyensúlyozott és boldog. Két gyermekem van, a kislányom 6 éves és egy zökkenőmentes kismamaság után császármetszéssel született. Ő csodálatos volt, szép és ügyes, nem is gondoltam, hogy bármi gond lehet vele, nos vele nem is volt. Én kezdtem leamortizálódni a terhességi toxémia okozta tünetektől, amik nemhogy elmúltak volna, hanem egyre jobban elhatalmasodtak rajtam. Nekem egy dolog létezett akkor az életemben: szoptatni, szoptatni és szoptatni… csak ez volt fontos, az, hogy karikás szemmel, magas vérnyomással, egyre gyengébben ment mindez, nem érdekelt. Amikor tíz napos volt a kicsi visszakerültünk a kórházba, hogy nekem rendeződjön az állapotom. Hárman aludtunk egy szobában. A pici az anyukám és én. Az anyu tartotta a kislányomat, amikor evett, mert én képtelen voltam ilyen erőkifejtésre, hogy a közel 3 kg-os gyermekemet elbírjam. Szoptattam így is. Aztán jött a dilemma, milyen gyógyszereket szedhetek, és lehet-e ezzel szoptatni. Hála a jó égnek, egy olyan orvosom lett, aki támogatott az elképzelésemben, hogy márpedig én szoptatni akarok. Ennek megfelelően 13 szem vérnyomáscsökkentővel kerültünk haza a kórházból, és én rendíthetetlenül szoptattam. Ezt akartam és ment, nem könnyen és nem zökkenőmentesen, de ment. Nagyjából három hónap alatt össze is csiszolódtunk, addigra mindketten belejöttünk, és igen, nekem is fájt, és igen nekem is begyulladt, de nem ez volt a fontos. Két évig szoptattam. Na, nem éjjel nappal, az utolsó évben csak éjjel. Már dolgoztam, amikor még mindig 4-5 alkalommal ébredtünk éjszaka, de ez volt a mi időnk. A lelki kapcsolat, ami a szoptatás alatt kialakult közöttünk a mai napig tart, meggyőződésem, hogy az én kislányom azért ilyen kiegyensúlyozott, mert megadatott nekünk ez az időszak. Arról nem is beszélek, hogy ő egyáltalán nem beteges, amikor a bölcsit kezdtük, mindenki riogatott, hogy majd meglátom, hogy mindent összeszed. Nem így lett. Gondolom, az anyatej olyan szintű védelmet jelentett, hogy alig volt beteg. Ez a mai napig így van. Olyan tökéletes lett a kislányom, hogy pár év után úgy gondoltuk, hogy jó lenne egy kistesó is. Az előzményeket figyelembe véve informálódtunk, hogy nem túl kockázatos-e újra belevágni. Sok megnyugtató véleményt hallottunk. Az én szemem előtt az lebegett, hogy a kislányommal kimaradt az a felhőtlen gyermekágyas időszak, ami másoknak megadatott, és milyen jó lesz ezt megélni egy pici babával. Akkor még nem sejtettem, hogy nekem a „felhőtlen gyermekágy” nem szerepelhet a szótáramban. A pici baba meg inkább minibaba lett. Koraszülöttként a 30. héten 1300 grammal és 42 cm-rel született. A neonatológia intenzív osztályán inkubátorban, CPAP-pal, infúziós táplálással kezdtünk. Hogy a francba fogom szoptatni? A sors ismételte önmagát, csak még rosszabb volt. A kisfiamnak azért kellett hamarabb megszületnie, mert az én szervezetem eddig bírta. Folyamatos orvosi felügyelet mellett, húszon felüli vérnyomáscsökkentő tablettaszámmal, teljes só és cukormentes diétával 30 hétig sikerült benn tartani. A terhespatológián töltött időszakról nem írok. Amikor megtörtént a császármetszés és még csak nem is láttam a gyermekemet majdnem 12 óráig többször megfordult a fejemben, hogy lesz-e tejem. Mivel minket nem ért váratlanul a koraszülés ténye, megpróbáltam erre felkészülni. Azt kell, mondjam, hogy erre nem lehet. A kisfiammal való első találkozásunktól kezdve megszűnt az idő létezni. Nem volt már fontos, hogy miért történt így, csak a jelen volt, amiben egyetlen feladatot kellett teljesítenem, tejet fakasztani. Nem, nem apukák-féle bulival, hanem igazából cseppenként, együtt a többi édesanyával az inkubátor mellett, igen ott benn a steril pohárba, dupla kézfertőtlenítés után, amikor is mindenhonnan valami csipogás, sípolás hallatszik és majdhogynem kézzel tapintható feszültség árad. Nem könnyű, első percben talán lehetetlennek tűnik. Nekem egy előnyöm volt az elsőgyermekes anyukákhoz képest: tudtam, hogy nekem ez sikerülni fog. Egyetlen dolgot nem tudtam egyedül megcsinálni az első szülés után: tejet fejni. Akkor mindig elmondtam, hogy nekem az nem megy. És most hogyan tovább? Most sem ment. Hiába igyekeztem, képtelen voltam erre. Annak idején Ica néni segített, most is azonnal hívta a férjem. Ica néni jött, és megmentett. Türelemre intett, elmondta, hogy még a rendes szülésnél is 2-3 nap a tej beindulása. Persze a nővérek is segítőkészek voltak, de ez azért nem egy könnyű dolog. Odaállni egy vadidegen elé és hagyni, hogy a melledet nyomkodja. Szürreális az egész. A kisfiam inkubátoránál állni, és nézni, hogy gumikesztűs kézzel tisztába teszik, ellenőrzik a branült és esténként áttörölgetik fürdetés gyanánt. Te meg ott állsz, és mindezt végignézed, mintha a saját életed filmjében lennél statiszta. Aranyóra? Hah, aranyperc, vagy még az se… Felfoghatatlan. Lopva kinyitni az inkubátor ablakát és a kezedet a pici testére helyezni, hogy érezze itt vagy vele. Körbenézni, hogy nem csinálsz-e rosszat?! Szégyenkezve letörölni a könnycseppeket, amik szűnni nem akarva csak potyognak, akkor amikor igazán erősnek kellene lenni, mert ez a pici test olyan kiszolgáltatott, és valahogy éreztetned kell a kisfiaddal, hogy itt vagy, és számíthat rád! Iszonyúan nehéz. Mit tudsz tenni érte? Az orvosok, nővérek erőn felül teljesítve végzik a dolgukat, neked csak egy feladatod van: tejet kell fejni! De honnan? Kétségbeesve nézed a többi anyukát a folyosón zombiként sétálva. Oda-vissza, oda-vissza. Neked sikerült? A tiéd hány hetes? Minden rendben? Van tejed? Alig vártam a következő alkalmat, ha nem lett volna muszáj kijönni, ott töltöttem volna a napot mellette. Minden műszakváltásnál abban reménykedtem, hogy csak olyan nővér legyen, aki megengedi, hogy kenguruzzunk. Olvastam, hogy a bőr-bőr kontaktus csodákra képes. Én minden alkalommal ki szerettem volna venni, na de a protokoll… „most nem szoktuk, most takarítás van, most vizit lesz…”. Napi egyszer kenguruzhattunk. Azokban a percekben a gépek hangjai sem zavartak! Mikor azt gondoltam, hogy beálltunk a rendszerbe, és haladunk előre, ennél nem lehet rosszabb, akkor a vérnyomásmérő lett a fő ellenségem. A kismamák intenzív osztálya a szülőszoba, nem hittem volna, hogy még látom ebben az életben a szülésznőket ott. Tévedtem. Egy éjjeli vénás vérnyomáscsökkentésnél mi sem kellemesebb. Vért is kaptam, nem is írok az ott történtekről, csak arról, hogy az agyamat ráállítottam a „Lesz tejem” funkcióra, mert tudtam, hogy a kisfiamnak ez az első számú szükséglete, amit csak én tudok kielégíteni. Csodák-csodájára lett tej. Három nap elteltével fejni is megtanultam. A karácsony volt a legnehezebb. A lányom, aki hirtelen kicsiből egy perc alatt nagy lett emelt fővel viselte, hogy az anyukája már egy hónapja nem otthon lakik, és bár nem értette neki miért nem olyan a kistesója, mint a barátnőjének, azért kitartott. Mások, akiknek első gyermekük a koraszülött nem kell a bűntudattal küzdeni, hogy az addig a figyelem központjában lévő első gyermek hirtelen csak a második lesz. Nekem kellett, de túlvagyunk ezen is. Az ember vészhelyzetben súlyoz. Én is ezt tettem. Amikor láttam, hogy a kisfiam injekciós fecskendőből 2 ml anyatejet megeszik, és meg is tudja emészteni, az maga volt a csoda. Micsoda kis hős! A subintenzíven már sokkal könnyebb volt. Ott már cicire is lehetett tenni! Ez nagyon sokat segített a tejtermelődés szempontjából és lelkileg is. Az én kis hősöm haladt előre, lépésről-lépésre. Gond nélkül igyekeztünk a hazamenetel felé. Néha még tejet is szívott a ciciből, bár a mérleg ezt nem mindig jelezte, sőt inkább soha, de én éreztem és nekem ez elég volt. Két kilóval, cumisüveggel a táskában hazamentünk. Próbáltam tartani a kórházi menetrendet, de ez két gyermek mellett borzalmas erőfeszítést jelentett. A lányom egy hét alatt szerette volna bepótolni a két hónapot, készítsünk ezt, rajzoljunk azt, olvasol anya?, nézünk együtt mesét anya?….hát persze… Sokan itt csúsznak el, mert mindig a fejés marad utoljára. Én kitartottam, de egy hónap után én is azt éreztem, hogy ez a végtelenségig nem tartható fenn. A cicizés nem ment, sőt egyre rosszabb lett. Valamit tennem kellett. Ekkor jött a svédpohár. A cumisüveget egy mozdulattal kiiktattuk a mindennapjainkból. Nem volt könnyű. A svédpohárból is meg kellett tanulni inni, és ez azért egy alig több, mint két kilós csecsemőnek, akinek még abban az időben a pocakban kellett volna laknia nem volt könnyű. Így viszont a szopóreflex nem volt kielégítve és maradt a cici. Ez egy nehéz, de mindenképp célravezető megoldás volt. Végre megtanult a pici szopcsizni. Igaz, ekkor még rendíthetetlenül fejtem a tejet, de legalább már láttam, hogy van fény az alagút végén. Sok hét és hónap kellett ahhoz, hogy végre rendesen menjen minden. Mikor már azt gondoltam, hogy sínen vagyunk jött az orvosi utasítás, hisz nem hízik eléggé a pici, hogy most már adható a tejpép, meg kezdhetjük a hozzátáplálást. Kezdte a franc! Örültem, hogy végre tudok szoptatni, mindketten élvezzük, ő jóllakik, nekem nem kell fejnem, melegítenem, tárolnom, mosogatnom, eszem ágában sem volt tejpépezni. Az én kisfiam olyan boldog, kiegyensúlyozott gyermek, hogy a gyermek rehabilitáción a doktornő leírta, hogy „nagyon kedves baba”. Anyaként úgy éreztem, hogy akkor ott neki semmi másra nincs szüksége, csak anyatejre! A boldogság, hogy sikerült: leírhatatlan!

Nos, hát ez az én történetem! Nagy küzdelemmel, kitartással és iszonyú sok munkával elértük, amit akartunk. Ezek után nekem ne mondja senki, hogy ez nem fejben dől el. Legyen ez a saját döntésetek! Ha nem megy, akkor sincs tragédia, az a legfontosabb, hogy az anyuka jól érezze magát, azt tegye, amitől megnyugszik, ha ez azt jelenti, hogy pontos adagokban tápszerrel eteti a megfelelő időben a picit és ettől érzi kiegyensúlyozottnak, nyugodtnak magát, akkor ezt tegye, mert gyermekünk számára a harmónia, a biztonságérzet a legfontosabb. Csak ne higgyétek el a hülyeségeket, amiket az elején leírtam! Ti döntsetek! A szoptatás nagy küzdelem ugyan, ez tény, de a legszebb, legegészségesebb és a legkényelmesebb dolog a világon…